Bartók Béla két szerzeménye, az I. rapszódia hegedűre és zongorára (1928) és az I. Szonáta hegedűre és zongorára (1921) közé feszült ki Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás estje. Ez a két darab határozta meg azt is, hogy milyen felfogásban, milyen tónusokkal játszották a program másik két, a Bartók-művek közt egyenesen új értelmet nyerő darabját, Debussy Szonáta hegedűre és zongorára című művét, valamint Beethoven Op. 30 No. 3-as szonátáját. A kiadottól eltérően a Rapszódiát Debussy impresszionista műve követte, és a szünet előtt játszották Kocsisék Beethoven kamaradarabját. Az I. Szonáta állt Kocsisék koncepciójának középpontjában.

Kelemen Barnabás

Úgy éreztem, ami a Bartók-szonáta előtt történt az kvázi levezetés: mintha a korábban elhangzó művek zenei vonalai, megoldó képletei lettek volna a Szonátának – ami ekképpen akár egyenletnek is tűnhetett. A végeredmény: az általam hallott legtökéletesebb, legkoncentráltabb Szonáta-előadás. Jóval gazdagabb volt, mint azok előadásai, akik csak a komor, jelentős kamaraművet, urambocsá a trianoni országvesztés Bartókra gyakorolt hatását, a Debussy-effektusokat, Richard Strauss érezhető közelségét, az új bécsi iskola szigorúan és bátorítóan figyelő tekintetét hangsúlyozták.

A tiszadobi fesztivál, melynek Hauser Adrienne a spiritus rectora, a legkiválóbb magyar zongoristák találkozóhelye; idén játszott a szervezőn kívül, Farkas Gábor, Nagy Péter is. És a kínálat bővült egy új szekcióval, a fiatalokat bemutató talentum programmal, melynek vendége a tehetséges, de kissé indiszponáltnak tetsző Perényi Benjámin volt.

Mindezt azért is érdemes hangsúlyozni, hogy kitűnjön, a hagyományoktól mennyire eltért Kocsis Zoltán és társa azzal, hogy olyas műveket mutatott be a tiszadobi Református Templomban – ebben az omló vakolatú, ámbár nagyon otthonos, koncertteremként meglepően jól funkcionáló templomban –, melyek főszereplője egyáltalán nem a zongora volt. A zongora mindahány tekintélyes műben háttérszereplő, kísérő lett. Még a keményebb effektusok és hangok sem nyomták el a hegedűt. Kocsis nagyfokú önmérsékletet tanúsított, ugyanakkor az is érezhető volt, hogy az ő elképzelése uralta a művek előadását.

Az I. rapszódia első tételének közismert dallamát minden érzelgősségtől mentesen, indulatosan, és nem ellágyulva, nosztalgikus hangulatban játszotta. Ez az indulat fojtott volt, kirobbanni kész. Az így elért, már-már groteszk hatás a Debussy-mű után elhangzó Beethoven-szonátára is utalt (az ismert dallam nyers lett, mintha egy Csermák-verbunkos paródiája lenne).

Kocsis Zoltán

A Debussy-darab tolmácsolása a többi mű előadáshoz képest szokványosnak bizonyult. Csupa impresszió: mintha a csönd, a nyugalom ábrázolására törekedett volna a Bartókra oly méretes hatást gyakorló francia. Visszafogott, susogó glisszandók, a csengettyűként megcsendülő pizzicatók és egyéb finom, apróbb elemek miatt is: színárnyalatokban roppant gazdag lett Kelemen játéka. Az impresszionista jelző nem pusztán a hatáskeltést jelentette, hanem a Debussyvel kor- és eszmetárs festők színeinek, hangulatainak, képeinek megidézést is.

Ezeket a technikai elemeket nagyon hasonlóan kivitelezte Kelemen Barnabás az I. Szonátában is, még ha e műben kevesebb is volt a szín, s egyszersmind jóval komorabbnak is hatott. Tele volt keserűséggel, kiábrándultsággal, éjszakai zenéket idéző effektusokkal (leszorított, hosszan kitartott, egyenes, fájdalmas, de nem sírós hangokkal): a férfibánat hangjaival.

A Beethoven legkomorabb, heiligenstadti időszakában – mikor az ötven éve meglelt végrendelet szerint az öngyilkosság gondolata is komolyan foglalkoztatta a zeneszerzőt – íródott szonátában még az igazán nagy Beethoven-előadók (mint Szigeti József) sem fedezték fel a groteszk vonásokat. A második tétel Kelemen és Kocsis előadásban olyan lett, mint egy bécsi keringő paródiája: a megállásokkal, a szünetekkel, a nyers bájolgással; a szerzőt ihlető forrásokat gúnyolva. Ha valamit, akkor ezt az előadást könnyen lehetne egy Thomas Bernhard-színdarab kísérőzenéjéül választani. A bécsi kedélyesség utálata érződött e darabon. S ez érződött a ráadásként eljátszott két, habos Fritz Kreisler szalon-bagatell előadásán is.

A Kreisler-ráadásszámok mellett Kocsis és Kelemen eljátszotta az I. rapszódia alternatív befejezését is, amit Bartók utasítása szerint csak akkor lehet műsorra tűzni, ha a második tétel önmagában, önálló műként hangzik el. Az utolsó ráadást Kocsis Zoltán Hauser Adrienne-nek ajánlotta.