Kiss Irén könyvét tehát joggal vettem kézbe azzal a várakozással, hogy egy efféle új szempontú megvilágításban láthatom a tartalomjegyzékben megjelölt témákat, mint amilyen az intuíció kérdése, Manzoni regényének vallási aspektusai, William Blake profetikus költészete vagy Nietzsche filozófiájának romantikus gyökerei. Ezt a várakozásomat csak fokozta – a könyv hátlapjáról tudván, hogy a szerző az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének oktatója –, hogy nyilván egy több nyelvű szakirodalomra alapozó, tudományos igényű és módszertanú megközelítéssel lesz dolgom, amit a Ráció Kiadó ismert profilja és szakmai igényessége csak visszaigazolni látszik.

Pedig már a címmel kapcsolatban is gyanakodnom kellett volna. A feltámadt romantika szerkezet ugyanis már önmagában is kizárja az újraértelmezés gesztusát, hiszen a romantika mint ágens olyan cselekvőképességgel van felruházva, amely valamiféle misztikus létezőként, zabolázhatatlan erőként körvonalazza a fogalmat. Ezt tovább fokozza a feltámadt jelző, amelynek szakrális-transzcendens konnotációira nem kell szót pazarolni. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy a tanulmányok elolvasása előtt pusztán stilisztikai funkciót tulajdonítottam a címnek, mit sem sejtve arról, hogy mögötte komplex világkép áll.

Kiss Irén tanulmányai ugyanis nem tudományos igényű írások. Mindez nem csupán a meglehetősen sajátos hivatkozástechnikában jelentkezik (példának okáért nem vagyok benne biztos, hogy a legfrissebb Blake-szakirodalom egy 1959-es magyar nyelvű kiadás előszavában keresendő, de valószínűleg Tordai Zádor sem egy Pascal-kiadás utószavában fejtette ki legpontosabban nézeteit, ahogyan a kiváló Kardos Tibor sem a Manzoni-regény előszavában alkotott a legmaradandóbbat), de még csak nem is abban, hogy a Blake- és a Nietzsche-szövegeket magyar fordításban elemzi, tehát kijelentései ezekre a magyar változatokra érvényesek kizárólag. A szerző vállalt nézőpontja sem a tudományos diskurzus szokványos pozícióját követi.

Blake A Bárány című versének értelmezésekor egyszerre csak a következőt írja a szerző: „A tigris és a bárány szembenállásában tehát egy anyagba bukott arkangyal és a Jó Fiú, Krisztus szembenállása tükröződik – mondhatnánk kiegészítésül, ha ily módon nem sodródnánk mi is azok táborába, akik spontán műélvezet helyett a Blake-versek nehezen felfejthető, ezoterikus utalásrendszerén ’rágódnak’”. (57.o.) Vagyis nem az értelmezés reflexív pozíciója, hanem valamiféle primer befogadói élmény állhat a kötet szerzőjének írói öndefiníciója mögött. Az értelmezés mint reflexív viszonyulás megköveteli a vizsgált múlt és a vizsgáló jelenének szétválasztását, ami viszont racionális döntés eredményeként jöhet létre. Csakhogy Kiss Irén éppen a romantika „szupracionalis” magatartásformáival foglalkozik, amely addig a pillanatig rendjén is van (sőt roppant érdekes), amíg a XXI. századi tudós nem e magatartás apologétájaként, hívatlan prókátoraként határozza meg önmagát. Ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy a mai kor szuperracionális fertőjét veti össze mondjuk Jókai gondolkodásával, súlyosan ideologikussá válik, amelynek eredményeképpen például Jókai vagy éppen Swift befogadástörténete nem feltárandó/feltárható irodalomtörténeti jelenségként, hanem valamely összeesküvés-elmélet következményeként tételeződik. Mellesleg a szerző Jókaival kapcsolatban nagyon mellélő, ugyanis Jókai utópikus gondolkodásának – így az itt említett A jövő század regényének is – éppen a tudományos fejlődés képezi az alapját, ami viszont abból a felvilágosodott-liberális-pozitivista racionalizmusból táplálkozik, amit Kiss Irén a legfőbb ellenségnek tart. Ez az ideologikusság teszi lehetővé azt is, hogy egy idő után minden mindennel összefügg (ahogyan a 230-231. oldalon láthatjuk: antik mítosz, jezsuita pap 1961-es látomása és kopt halottas zsoltár), a világ pedig egyetlen nagy elbeszéléssé olvad össze a gnosztikus ezotéria és Hamvas Béla szellemében. Persze mindez történeti szempontból izgalmas tud lenni, csakhogy ahhoz, hogy ne hitekről (a szerző hiteiről) legyen csupán szó, meg kell teremteni azt a bizonyos reflexív távolságot, amely lehetővé teszi a racionális belátás/rálátás korántsem ördögtől való képességét. (Itt nem kicsit érzem ironikusnak, hogy éppen a Ráció Kiadó jelentetett meg egy olyan kötetet, amely programszerűen érvel a racionalitás ellen, és inkább az ezotéria, mint a tudományosság felé közelíti módszertanát.)

Kiss Irénről a hátlap információiból lehet tudni, hogy költő is egyben, így jelen művét – amely egyébként igen szép, helyenként (hogy egy kedves tanárom kifejezésével éljek) „szébb” esszéket tartalmaz – bízvást szépírói munkásságához sorolhatjuk. Talán az alcím megváltoztatásával (Romantika-tanulmányok helyett Romantikus tanulmányok), illetőleg egy másik kiadónál (mondjuk az Édesvíz Kiadónál) tökéletesen helyén lenne a kötet.