 Lovász Irén |
Fenséges a kilátás a tokaji Kopasz-hegyre és a Bodrogköz árterére, a pince maga magángazdaság, ám a pincészet épületei méretre szerények, itt a minőség nem csap át mennyiségbe. Hangverseny után mód nyílik a minőség megízlelésére, előbb azonban, egy-két formás kis beszéd után, jöjjön a koncert. A három előadó, Lovász Irén és két partnere: Győri István (lant, ütők) és Szabó Zsolt (viola da gamba, furulya) a terasz szélén helyezkedik el, fölöttük méretes napernyők, a közönség alattuk, három széksorban, amely fölé ponyvatetőt húztak, ez a tűző naptól megvéd, de a ponyvából sugárzó forróság szinte elkábít. A hallhatóságról mértékkel adagolt erősítés gondoskodik. A műsor hivatalosan: virágénekek; voltaképp: nótajelzéses Balassi-versek rekonstruált (azaz sokszor: feltételezett) dallamukkal, népdalok, dalok különböző 17. és 18. századi gyűjteményekből. Lovász Irén sokoldalú érdeklődésébe ez is belefér. Hangja, éneklése a népi énekesektől ellesett, de lehet, hogy az opera térhódítása előtti európai éneklésmódot megőrző, kevéssé fedett, vibrato nélküli, kissé éles hangképzés – kockázatos, mert a legkisebb megbillenésről is azonnal árulkodik. Lovász Irénnek azonban nincs sok rejtegetnivalója, ő így is abszolút tisztán és kockázatmentesen énekel, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon – miközben érezzük, hogy mindez szolid énektechnikai képzettségen alapul, amely nem a stíluson, hanem a biztonságán, éneklésének könnyedségén „jön át”.
A maguk korában a nép vagy a különféle rendű korabeli igricek által előadott, hol istenes, hol szerelmes, hol meg tréfás dalok helyenként igencsak kikupálódottnak hatnak a két előkelő pedigréjű hangszer társaságában. De ez mindegy is: a lényeg, hogy az énekes mindenféle manír és tolakodás nélkül, szép és értő módon szólaltatja meg a dalokat, s hogy teljes az összhang közte és hangszeres kísérői között. Azt hiszem, nemcsak a művészek, hanem a közönség is sajnálta: jó félóra után végét kell vetni a koncertnek, bort kell kóstolni, és a következő koncert sem vár.
Tehát irány Tarcal, illetve az ottani Andrássy Kúriában nemrég kialakított gyógyfürdő-szálloda télikertje. A télikert most igencsak nyárias: a csupa-üveg, pillanatnyilag – öles fotelekkel – hangversenyteremnek berendezett építmény egyik oldala tárva-nyitva; a fürdővendégek között örömmel ismerjük fel az előző napi táncszínházi előadás francia-afrikai művészeit. A forróság tetőfokára hág, csak a jól hűtött furmint (és ásványvíz) teszi elviselhetővé a viszonyokat. Minden egy könnyed nyári programra van predesztinálva.
 A pécsi Symphonic Brass Quintet. |
A meghirdetett könnyed nyári program a pécsi Symphonic Brass Quintet műsora Farkas Ferenc régi magyar táncaitól Bachon, Mozarton át a kimeríthetetlen rezes könnyű repertoárig és feldolgozásokig. Talán a hőmérsékletre való tekintettel, a művészek bejelentik, hogy tovább könnyítettek a műsoron, Farkas, Bach és Mozart, illetve a hozzájuk hasonlók az előző napi erdőhorváti koncerten már leszerepeltek, jöjjön a Broadway, a dixieland, a musical világa. No és a Terefere-polka, amely klasszikusként koronázta a programot. Sajnos, a Strauss-átirat nem igazi mestermű, és a műsor a maga egészében is átesik valamelyest a ló limonádé-oldalára. Talán csak egy kivétellel: Lew Pollack „That’s a Plenty”-je jó, ízes dixieland, ilyeneket még elhallgatnánk. Ami azonban kifogástalan, az maga az együttes, hangszeres tudásuk, tökéletes együttjátszásuk. Nevüket érdemes felsorolni: Kovács László és Mátyás Tibor (trombita), Szilágyi Lajos (kürt), Vida Lóránd (harsona) és Vida Róbert (tuba). Közülük is különösen tetszett az első trombitás, Kovács László, és a súlyos egyéniségű hangszerén hajlékonyan és mozgékonyan, élményszerűen szép hangon játszó tubaművész, Vida Róbert.
Remélem, máskor a nehezebbik koncertjüket csípem el. Az étvágyamat már felgerjesztették.