Kerényi Ferenc életrajzi monográfiája négy nagy, önmagában is összetett területre koncentrál: „Adjuk (1) tüzetes életrajzát, (2) költői pályájának alakulását, (3) költészetének egykorú fogadtatását, (4) kiadás- és befogadástörténetének főbb irányait” (9.o.) Mellőzi viszont a „poétikai, esztétikai” elemzést, és a Petőfi halálát követő „félszáz nyelvre átültetett életmű világirodalmi befogadásának” (uo.) a történetét. Ahogy a felsorolásból is látszik, a kötet címe, nyilván kényszerűségből, kevesebbet ígér, mint a tárgyalt anyag, hiszen nem tükrözi azokat a kontextuális, az irodalmi élet egészére kiterjedő elemzéseket, amit a könyv nyújt. De az „életrajzra” és a „költészetre” szűkülő címnek más szempontból is van jelentősége: a hagyományos, etalont jelentő és csak költő Petőfi irodalmi figuráját erősíti, merevíti ki, holott a monográfia kiválóan és bőségesen tárgyalja a (szép)prózai anyagot (regény, útirajz, napló, levelezés, novella, fordítás) is.

Az életrajz kiemelendő vonulatába tartozik Petőfi színészi törekvéseinek, karrierjének részletes, a szerepekre, játékstílusra, vándorszínészi életformára és attitűdre is kitekintő tárgyalása. Azon kívül, hogy Kerényi Ferenc hasznosíthatta másik szakterületének, a színháztörténetnek az adatait, Petőfi jónéhány, nyilvánosság előtti szereplése, gesztusa kapott az életrajz, a színészpálya felől is értelmezhető magyarázatot. Ezek közül a legismertebb a Nemzeti dal többszöri, nagyközönség előtti elszavalása, amit nyilván nem csak – ahogy március idusán többnyire hallani lehet – a „lánglelkű” (Petőfi) költőnek a történelmi pillanathoz való hirtelen és zseniális felnövése motivált, hanem a gyakorolt és vágyott szereplés is. De ide sorolható a szabadságharcban katonaként az egyéniséget elmosó egyenruha-viselés elleni, renitenskedő tiltakozás, amire a Petőfit magához rendelő Mészáros Lázár hadügyminiszter az „à la Hamlet” (434.o.) hasonlatot tartotta a legmegfelelőbbnek. A kettős – vándorszínész és költő – pályakezdésből érthető, hogy Petőfi elfogadta Vahot Imre reklámcélú javaslatát, és – nem kis feltűnést keltve – „népfinak” öltözve, fokossal járt-kelt egy ideig Pest-Buda utcáin. Másrészt, a szabadságharc napjainak szinte kizárólag a nemzeti  szempontokat előtérbe helyező, iskolás-ünnepi életrajzai nemigen tudnak mit kezdeni azzal, hogy 1849 májusában kettős tragédia éri a családot: hatodikán értesítik Petőfit apja haláláról, s két hét sem telik el, amikor majd rajongva szeretett édesanyját kell eltemetnie.

Az életrajzok vázát jelentő adatok pozitivista felmutatásán, „érdekességén” túl egy biográfia legnagyobb tétjét természetesen a „tudott dolgok” elrendezése és kommentálása, narratívája adja. Kerényi Ferenc szakmai tudásától távol áll, hogy a kultikus, legendákkal teli Petőfi-kép igazolhatatlan részeit továbbörökítse, viszont az egységes és identikus, a visszatekintő, letisztult tudás pozíciója és vágya olykor mintha mégis elmozdítaná a kötet szigorú módszertanát.

Petőfi Szendrey Júliával 1846. szeptember 8-án, a nagykárolyi bálban ismerkedik meg – a kapcsolat kezdete a romantikus (első pillantás, ígéretek, félreértések, féltékenység stb.) szerelem archetípusaként hagyományozódott napjainkig. Az életrajzban van viszont két olyan momentum, amelyeket a kötet is csak röviden, Közjáték (270.o.) fejezetcím alatt tárgyal. Petőfi október végén Nagykárolyból Teleki Sándor koltói kastélyába megy, ahol – finoman fogalmazva – kapcsolatba kerül Pila Anikóval, a kastélyban szolgáló és „szobájába bejáró” (270.o.) cigánylánnyal. A történetet Teleki és Jókai is leírja Szendrey Júlia halála után. Nem sokkal a koltói napokat követően, november 17-én Petőfi – már Debrecenben – megkéri színésznő ismerőse, Prielle Kornélia kezét, aki igent is mond, s bár az esküvő végül elmarad, de Petőfi írásban is felhatalmazza nevének használatára a színésznőt.

Ha el is fogadjuk, hogy Petőfi a „kor nemi erkölcse” szerint (270.o.), illetve „elragadtatásában (és az érendrédi hírek hatása alatt)” cselekedett, akkor is kultikus szempontúnak tűnik mindkét magyarázat és a fejezetcím is: mintha habozás nélkül és egy pillanatra sem engednék felfüggeszteni a Szeptember végén szerzőjének lehet, hogy akkoriban még egészen más irányba (is) tartó, esetleg nem egységes életrajzi narratíváját. Sőt, csak fokozódik az érveléssel kapcsolatos bizonytalanságunk, ha a kötet többi részében vizsgáljuk a fogalom identitásteremtő szerepét – azokban ugyanis az ’elragadtatás’, ’lelkesedés’, ’rajongás’ (stb.) Petőfi pozitív, meghatározó karakterjegyeként lett bevezetve, itt viszont mintha épp fordítva történne: a biográfiába, a Szendrey-Petőfi kapcsolat történetébe nem illeszkedő esemény semlegesítésére szolgál.

Ezek a kérdések viszont már a biográfia műfajelméleti problémáihoz tartoznak, s legfeljebb annak a tudatosítására jók, hogy az életrajz-író sohasem rendelkezik az adatokat elbeszélő, „hiteles” történettel, csak egymástól nagyon különböző, teret kereső és elvesztő hagyományokkal. Kerényi Ferenc fontos, szintetizáló munkája megtette azt, amit ebben a helyzetben egyáltalán lehet: addig a pontig közelített az életrajzhoz, ahonnan még látszik valamiféle kép.

Kapcsolódó cikkünk: Gere Zsolt: Közelítő emlékezet. 1. rész