A jobb sorsra érdemes Jennifer Anistonra az utóbbi időben tényleg rájárt a rúd, legalábbis ami a szakmát illeti. Mindegy volt, hogy érzékeny, gyászoló entellektüelt raknak-e mellé (Aaron Eckhart, Derült égből szerelem), macsó fejvadászt (Gerard Butler, Exférj újratöltve) vagy ideggyenge házibarátot (Jason Bateman, Sejtcserés támadás), a filmjei sorra hasaltak el a jegypénztáraknál, a nem éppen megértő kritikai fogadtatást már meg sem említve. Az amerikai bevételi adatokat elnézve a rossz lapjárás most megfordulni látszik – a Kellékfeleség tudhat valamit, amit az előző mozik valószínűleg nem tudtak, még ha nehéz is belátnunk, hogy miben áll a titok. Nem mintha egy nézhetetlen vígjátékról beszélnénk, sőt egy-két jelenet kifejezetten vicces, azonban az összkép mégsem kiemelkedő vagy formabontó. 

Az egyik ok talán az, hogy a film az 1969-es klasszikus, A kaktusz virága újraértelmezése – az elköteleződés-fóbiás, magát nős férfiként reklámozó, de valójában agglegény fogorvost anno Walter Matthau fomálta meg, aki a történet szerint sótlan vénkisasszony asszisztensét (Ingrid Bergman) kérte meg arra, hogy játssza el fiatal szívszerelme (Goldie Hawn) kedvéért a válófélben lévő feleséget. Új időkhöz új dalok illenek: a fogorvosból mára menő plasztikai sebész lett (Adam Sandler), az ő jobb kezét alakítja Jennifer Aniston, Hawn karakterét pedig a bikinimodellből színésznővé avanzsált Brooklyn Decker. 

Az egyezések sora ezzel véget is ért: Aniston figurája nem besavanyodott aggszűz, mint a régi filmben, hanem kétgyermekes, elvált nő, aki az utóbbi időben kissé elhanyagolta magát; nem szerelmes plátói alapon a főnökébe sem, aki sokkal inkább egy nagyra nőtt, kajla kisfiút, mint egy partiképes doktort játszik. Ennél izgalmasabb változás, ami a nemi szerepek terén mutatkozik: az eltelt negyven év ugyanis teljességgel átformálta azokat – Goldie Hawn karakterének még semmi baja nem volt azzal, hogy egy „nős” férfi szeretője, ezzel szemben Brooklyn Decker éppen azért akar szakítani a plasztikai sebésszel, mert rájön, hogy annak „felesége van” (ezért kell hirtelen egy „válófélben lévő” nejet produkálni). A nők, úgy fest, az eltelt évtizedekben tényleg öntudatra ébredtek, és függetlenedtek a Férfitól – ezzel magyarázható valószínűleg az is, hogy hitelesebbnek és életszerűbbnek tűnt, ha egy elvált anya, mint ha egy szingli asszisztensnő „virágzik ki” az események hatására. 

A Kellékfeleség dramaturgiai szempontból szerepcserékre építő bohózat: senki sem az, akinek kiadja magát. Akad egy ál-férjünk, egy ál-feleségünk és annak még egy, magát németnek valló, Dolph Lundgren (Nick Swardson) néven bemutatkozó ál-szeretője is, mi több, még Aniston gyerekei is azt játsszák, hogy Adam Sandler az apjuk. Ez a díszes társaság látogat el Hawaiira, ahol az asszisztenső gyűlölt iskolatársával (Nicole Kidman) is összefutnak, hogy a helyzet még tovább bonyolódjon, aki persze szintén azt hiszi, hogy egy nagy, boldog családot lát. 

A „rút kiskacsából szép hattyú” típusú cselekménynek természetesen az egyik csúcsjelenete maga az átalakulás, aminek Aniston meg is adja a módját (igaz, a szcéna nem sokban különbözik Sandra Bullock Beépített szépségbeli metamorfózisától, még egy belassításra is futotta a stábtól). A többi poén is hasonló, sokszor látott – bár tény, hogy jó ritmusban adagolt – klasszikus, a hasraesőstől kezdve a szóviccen alapulón át egészen a kissé homofóbig bezárólag. Kidman személyében még posztmodern kikacsintásra is van példa: hófehér bőrét vagy a bulvár által feltételezett és túlzásba vitt botoxkezeléseit a szereplők sem állják meg szó nélkül. Említésre méltó pozitívum, hogy amikor már épp kezdene elegünk lenni a hulatáncból, az egyik gyerekszínész (Bailee Madison) túlkarikírozott beszédmódjából vagy Dolph Lundgren csetléseiből és botlásaiból, megszólal a Police, és olyan szuper számokat hallhatunk, mint a So Lonely, a Can’t Stand Losing You vagy a Driven To Tears. A komédia befejezése viszont olyannyira összekapkodott és idétlen, hogy még nézni is rossz. Mintha a stábnak hirtelen jutott volna eszébe, hogy valahogy ki kell keveredni a hazugságok hálójából, ami mintegy varázsütésre meg is történik. 

Igazságtalan volna azt állítani, hogy legalább olykor nem lehet nevetni a Kellékfeleségen. A film néhol lendületes és életteli, ami nagyban köszönhető Jennifer Anistonnak is, aki – s erre bizonyíték ez a mozi is – a híresztelésekkel ellentétben nem csupán a Jóbarátok Rachel karakterének variációit képes eljátszani.