Épp most szilveszterkor volt három éve, hogy a Révay utcában bemutatták a Chicago idősebb testvérét, a Cabaret-t. A két darabról üvölt, hogy rokoni szál van köztük: ugyanazzal a merészséggel intenek be a szépelgő musicalek világának, és mutatnak fel helyettük egy harsány társadalmi szatírát, valahonnan a világégés előtti utolsó pillanatról. Ugyanakkor képmutatás lenne azt állítani, hogy sikerük pusztán a szokatlan hangütésnek, a védjeggyé vált szexi jazz hangszerelésnek, esetleg a húszas, harmincas évek füstös lokáljait idéző miliőnek köszönhető. A Kander-Ebb-Fosse szerzőtrió biztosra ment, és annyi lengeruhás szereplőt, statisztát és táncost írt bele a két darabba, amennyit azelőtt az ismert színháztörténetben néző még nem látott. Ezzel együtt, és nem ennek ellenére szerethető e két főmű. 

A fentieket már csak azért is fontos megjegyezni, mert mind a Cabaret, mind a Chicago itt szokott elvérezni: a primer külsőségek felvonultatásánál, meghintve azt némi tanulsággal. Hogy egy produkció lehet ennél több is, hogy a Chicago éppenséggel üvölt az iróniáért és az önreflexióért, azt Bozsik Yvette nemcsak, hogy megértette, de pontosan meg is rendezte – nagyságrendekkel pontosabban, mint annak idején a Cabaret esetében. 

A koncepció nem bonyolult. Bozsik – a jó ég tudja hogyan, párhuzamosan hány színházzal és társulattal egyeztetve – tető alá hozta a hazai színházi élet húzóneveit (ha nem lenne paradoxon: kultúrcelebjeit), abc sorrendben: Jordán Adélt, Kulka Jánost, Schell Juditot, Stohl Andrást, Tompos Kátyát, közéjük ültette a színházi körülmények között ritkábban fellépő Falusi Mariannt és három ígéretes pályakezdőt, Mórocz Adriennt, Ágoston Katalint és Szilágyi Csengét. Bozsik sztárparádét ígér és ad, és eközben ugyanazzal a tudatos pragmatizmussal épít a néző rajongására, ami nélkül a Chicago darabbéli sztárgyára sem működhetne. Bozsik fricskája, hogy rendezésében a színész nem több egy terméknél, amit el kell adni, lehetőleg minél szélesebb körben. 

Khell Zsolt díszlettervező ezúttal egy egész színpadot betöltő retro tévékészüléket álmodott meg, ezen keresztül láthatjuk, miként válik a kisstílű piti gyilkos Roxie Hart a média, és ezzel együtt a közönség kedvencévé. Mintha csak egy valóságshow-t néznénk, benne megannyi leáldozó, vagy épp felívelő pályájú csillaggal – csak éppenséggel ezek a csillagok a börtöncellák rácsai mögül ragyognak. 

Baráthy György finomkodást nélkülöző, következetesen trágár fordításán valószínűleg többen fel fognak szisszenni, annak ellenére, hogy semmivel nem durvább, mint egy délutáni utazás a négyes-hatos villamoson. Szövegének erénye, hogy – és ez a ritkaság – nem a mondatvégi, hangsúlyosan megnyomott „bazmegek” biztos poénjára apellál, hanem a verbális durvaság hétköznapiságára.  

A színlap ígéretes névsorának egyetlen hátránya, hogy Bozsik Yvette valójában nem egy, hanem legalább három Chicagót rendezett meg, három különböző szereposztással, sokszor nem is árnyalatnyi eltérésekkel – melyek közül e sorok szerzője kettőt látott. Velma Kelly például – ahogy a darabban többször el is hangzik – valóban úrinő Schell Judit alakításában, aki hűvös kimértséggel menedzseli börtönkarrierjét, ugyanakkor sejthető, hogy ez a Velma egykoron inkább a táncórákat részesítette előnyben az énekórákkal szemben. Ellentétben Jordán Adéllal, aki egy vérbő, piaci stílusú, temperamentumos börtöntölteléket mutat, és aki állítólagos arisztokrata múltját ugyanazzal a könnyedséggel veti le, mint a tárgyalásokon hordott strasszköves magas sarkúját. Kevésbé szembetűnő differenciákkal dolgozik Mórocz Adrienn és Ágoston Katalin, Roxie Hartjuk minden szempontból inkább gyermeki, mintsem infantilis: nem véletlenül lebeg körülöttük az angyalszárnyas konferanszié – és ez még akkor is igaz, ha ez az angyal éppenséggel a zenekari árokból mászott elő. 

Más szempontból izgalmas Cserna Antal és Stohl Amos Hartja. Míg Cserna egy valóban könnyen kijátszható, már-már bájosan tutyimutyi figurát ad, addig Stohl szájából egészen más felhangokkal szólal meg a Celofánember balladája – nála többet ezen a színpadon ugyanis senki nem tud a celebipar fonákságairól. 

Az előadás valódi főszereplője azonban mindvégig Kulka János, aki – nyilvánvalóan nem véletlenül –az összes lehetséges szereposztásban színre lép. A magyar színházi élet egyik legismertebb és legnépszerűbb alakja ő, aki ezúttal épít is erre a népszerűségre.  Alakításában Billy Flynn ugyanis nem más, mint Kulka János elrajzolt karikatúrája, a sztár, akinek puszta jelenléte is automatikus ovációt vált ki – nemcsak a körülötte játszó színészekből, de a nézőtéren ülőkből is.  Az már más kérdés, hogy a darabbéli Billy Flynn nem több egy címeres gazembernél, aki főmunkaidőben futtat fel bűnözőket – mi, a közönség akkor is tapsolunk neki. 

A Centrálban most bemutatott Chicago okosan és érvényesen mesél médiáról, manipulációról és a celebiparról. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy iskolapéldát adott abból, miként tud végre a zenés-szórakoztató és a bulvár jelző végre nem pejoratív fogalomként létezni a fővárosi színházi életben.