Annak persze komoly előfeltételei vannak, hogy tényleg jól megcsinált legyen: erős, közös alkotói vágy kell hozzá, színházi értelemben a lehető legtöbbféleképpen felkészült csapat és pénz, paripa, fegyver. Nos, a nagyváradi Csárdáskirálynőben a paripa már a nyitányban megjelenik. És már itt, ahogy megszólal a nagyzenekar, Silvia pedig dalolva leereszkedik a színpadra fehér (egy valaha volt vurstli körhintájából elkötött) lovon, megnyílik a narratíva, ami láttatja, hogy az előadás egy kihalófélben levő életérzés megtapasztalására invitál mindenkit, aki nem képes ennek ellenállni. Az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy a múltban vagyunk. Az előadás felidézi azt, milyen lehetett a világ az előadó-művészet felől nézve, amikor az operett szárba szökkent – egyáltalán nem mellékesen egy világégés kellős közepén. Ez a fajta, jellegénél fogva adott világlátás, a könnyed és pikírt humor bomlik ki minden jelenetből, ellensúlyozva a történet korabeli és persze mára is vonatkoztatható valós keserűségeit, tragédiáit, igazságtalanságait.
A darab bécsi bemutatóját követő 1916-os magyar változatot Békeffy László és Kellér Dezső írta 1954-ben fanyarabbra, dekadensebbre, különös tekintettel Honthy Hannára, aki ennél fogva eljátszhatta, mennyire ambivalens politikai intézmény a házasság, és az általa való boldogulás, ha egyszer a fiatal ambiciózus nőknek a primadonnaság-sanzonettség, az előadó-művészet a legnagyobb mozgásteret engedő társadalmi játéktér. Mindez persze diszkréten belerúg a polgári ideákba, és közel sem olyan bárgyú módon beszél erről a témáról, mint némelyik esztétikai értelemben ab ovo magasabban jegyzett szerelmi témájú vígopera. És ahogy az első világháború kezdetén, úgy 1954-ben is córesz volt, amiről a Csárdáskirálynő azt állította, hogy semmit nem kell túlságosan komolyan venni, pláne a magunk félelmeit.
A nagyváradi társulat reflektáltan játssza el, hogy komisz a világ, így az előadás a magyar színház parabolája is: megmosolyogtatóan bohókás közeg, amiből most éppen fogy a levegő. Az első felvonás egy pesti orfeumban játszódik. Az orfeum persze kopott, leharcolt. Ha eddig nem, most már biztosan értjük, ez mindig így is lesz. Nem csoda, hogy a sanzonettek igyekeznek innen dobbantani. A második felvonásban Lippert-Weilersheim herceg bécsi palotájában, bálban vagyunk. A tér szellemes és szívszorítóan szép monarchia-nosztalgia. Az üvegcsillár-őrület ugyanakkor fricska is nekünk, hiszen náluk több tucat csillár lóg egyetlen bálteremben.
Jelenet az előadásból.
A harmadik felvonással újra az orfeumban vagyunk, a hely önmaga kopott árnya. Aztán az előadás végére a színpad már megszűnik egyetlen, konkrét helyet ábrázolni, időtlenné válik – amihez nekem nem hiányzott a körhintafigura elvarázsolt békája, ám a fekete-fehér, réginek ható filmrészlet (Bozsodi-Nagy Zoltán munkája) sokat hozzáadott a hatáshoz. Nem állítom, hogy ez a Csárdáskirálynő kultúrpolitikai kiáltvány, de miközben dalra fakad az ember a nézőtéren, eléggé zavarba ejtő, hogy az idő ette foncsorozott tükörhátteret kell bámulnia, vagyis azt a világot, amelyben ma élünk. Mintha az előadás egyszersmind az operett műfaját is búcsúztatná.
A borús érzéseket fokozza (jelmez: Bajkó Blanka Alíz), hogy sok nő visel barnás, sötétedő óarany selymeket, amikhez rengeteg fekete csipke társul. A színek használata egyébként is figyelemreméltó: Silvia világoskék bársonya is jelentéses, egyáltalán a jelmezek kék árnyalatai nem állnak meg az Adria-hatású tengerazúrig. Az orfeum míves, jelentésgazdag, a játék idejének előrehaladtával egyre inkább dekonstruált terében nehéz függönyök lógnak, a nők derék-, és bokafűzőket, pávatollfejdíszeket viselnek, a férfiak kis fémkeretes szemüvegeket, attraktív anyagú öltönyöket, jó szabású katonaruhákat. A kopott elegancia és az attraktivitás keveréke véletlenül sem gagyi (de sok silány operettjelmezt láttam már, amiben aligha lehet mást játszani, mint amit sugall).
Novák Eszter rendező és Kárpáti Péter dramaturg nyelvileg több helyen is frissítették az eredetit, amit egy ideig észre sem veszünk, pedig egy sok évtizedes szövegben vannak olyan nyelvi fordulatok, amiket a néző avíttnak hallana. Viszont a második felvonás végén, amikor a darab egyhangúvá válik attól, hogy Silvia éppen miért neheztel, arra már markánsabb dramaturgiai válasz érkezik. Silvia azt akarja, hogy a bécsi herceg vállalja fel őt. És akkor érkezik a dramaturgi gyorssegélyt: azt mondja a fentiekre Bóni a harmadik felvonás elején, hogy „hát, én nem akarok szemrehányást tenni neked, de direkte úgy viselkedtél, mintha a Vadkacsa címszerepét játszanád”. Bóni hirtelen támadt exkluzív humora, illetve az, hogy Ibsent berántotta a Csárdáskirálynőbe, át is rajzolja a figuráját – és majd az előadás végét is.
A fotók forrása: Szigligeti Színház, Nagyvárad. Fotós: Vígh László Miklós.
A harmadik felvonás egyébként is dramaturg után kiált. Ahogy annak idején Mohácsiék is kihajították. El sem tudtam képzelni, mit lehet kezdeni ezzel a darabbal a Mohácsi fivérek társadalomtörténeti játékkedvvel rekonstruált Csárdáskirálynője után, ahol úgy tárták elénk a történelmi valóságot, mint cselédlányoknak a speciálban lúggal töltött kuglerokat. Váradon máshogy gondolkodtak az alapanyagról – és amikor Bóni itt azt mondja, mit gondol majd rólam a társadalom, akkor ez a mondat ahhoz az egykor hullámokat vert előadáshoz szól csipkelődve. (Egyébként ott jutott eszembe a kaposvári előadás, ahol Aranka Bónit Bikarbónizta.) A végén pedig egyben nézünk rá az egész történetre, mintha Cecília Freudnál lenne pszichoanalízisen.
Ifj. Kovács Levente Leopold Mária Lippert-Weilersheimje világhoz való viszonyát jól jelzi a nyakát fojtogató csokornyakkendő: a rang szó szerint kötelez, és a bálban csak tipeg, mint egy töltött pingvin, a fiáért aggódva azonban emberivé válik. Polák Ferenc Edvinje úgy kapaszkodik Silvia után, mint aki először talál valami igazit ezen a világon. Amit a színész énekhangban megmutat, ahhoz még egy kis bátorságot kell gyűjtenie a játékban, de törekvése a tökéletességre szinte tapintható. Kocsis Anna virtigli Stázi, a vagány kis szettjében olyan forró – nem, nem mint az elhangzó vasaló, hanem mint egy fénylő csillag, akibe persze, hogy belezúg Sebestyén Hunor Bónija. Utóbbi hatalmas svunggal pörgeti, éli a játékot, másokat is megmozgatva ezzel. Dimény Levente Kerekes Ferkója élvezettel adja az elrontott életű, bohém orfeum-filozófust, aki bár megpróbálja egyengetni a fiatalok életét, tudatában van annak – na, ha valaki, akkor ő aztán elméleti szakember –, ami a párkapcsolatokat illeti. Tóth Tünde Cecíliaként minden rezdülésében ambivalens, fiának csak jót akar, és jelzésszerű, finom gesztusokkal, mégis drámai erővel mutatja meg a nőt, aki érti és szereti az életet. Tasnádi-Sáhy Noémi Silviája különleges virágszál. Okos, magabiztos sanzonett, érzékeny, humoros, sugárzóan gyönyörű – és hogy énekel! Kocsis Gyula Miskaként sokat látott, kotnyeles, érzelmes férfit játszik. És rengeteg ügyes geget adnak az előadáshoz a további szereplők, felépítve a jelenetek fókuszát, gyorsan arcuk és karakterük lesz. Hogy az előadás tempója egy pillanatra sem esik szét, az elsősorban nekik köszönhető.
Élmény volt, hogy négy órán át ilyen élénk izgalommal figyelt a közönség. A színház orfeummetaforáján gondolkodva szomorkodtam is egy kicsit, de rendesen nem sikerült abban a nagy jókedvben, amit a játszók körénk kerítettek.
Az előadás adatlapja a Szigligeti Színház honlapján itt található.