 Középen: Varga Gabriella |
És az is van még, hogy egy paraszt – vagy kettő, három, négy – néhány percig királynak hiszi magát, mert odatéved a táblán a király helyére. Aztán amikor leütik, fejbe kólintja a szomorú valóság: még sincs vége a játszmának, mégsem király, csak paraszt…
Horváth Csaba rendezésében ennyi a gondolat, és ez pont annyi, amennyi a Chicagóban föllelhető. A pompás dalok közt a száraz tanulság: az a bizonyos tizenöt percnyi hírnév nincs ingyen, viszont semmit nem lehet kapni általa…
A méltán világhírű – és a magyar színpadokon is nagy karriert futó – musical egyrészt túl erős anyag ahhoz, hogy kis hangsúlytologatásokkal, átszínezésekkel gyökeresen más – több vagy nagyobb – jelentést lehessen belepumpálni. Másrészt az "üzenet", lett légyen bármilyen fapados, a soványka történet és a nagyon is bővérű zene alapját képezi; nemigen lehet kibillenteni a helyéről. Székesfehérváron az történt, hogy az alkotók mindkét meghatározó tulajdonságot szem előtt tartották, és alkalmazkodtak hozzájuk. Ettől persze a mozgástér még nagy; dobni is, bukni is jókorát lehet.
 Kiss Diána Magdolna és Sághy Tamás |
Revüt látunk, igazi, elegáns, professzionális revüt; a díszlettől a fényfüggönyön át a tűsarkúig rendben van minden. A zenekar fent ül a színpadon, a nyitány klasszikus: az All That Jazz alatt megtörténik a gyilkosság, vagyis Roxie Hart megöli a szeretőjét, miközben Velma Kelly, a börtön és Chicago sztárja egy kellemes, laza estét ígér nekünk. Színpadon a tánckar, a koreográfia máris csillog-villog, pedig még szinte sehol sem tartunk.
A Cella-tangó a musical egyik – korai – csúcspontja; arra való, hogy a lányok – a tánckar, a börtönlakók – megkapják a maguk néhány percnyi rivaldafényét és elmondhassák történetüket. Semmi börtönszürke darócruha: szexi piros kisnadrág és melltartó villan a pikáns rövidségű blúz alatt.
Aztán Morton mama a könnyen mozgatható és sok mindenre képes operettlépcsőn közlekedik le a lányaihoz; mire Váradi Eszter Sára a belépője, vagyis a dala végére ér, már föl is skiccelte a figura karakterét, az üzleties, éleslátású és jól alkalmazkodó "kishatalmast".
 Varga Gabriella és Váradi Eszter Sára |
Horváth Csaba rendezésében a koreográfia viszi a prímet, ebbe van ágyazva minden, a cselekmény, a zene, az ének, az alakítások. És a koreográfia nemcsak látványos, hanem összetett is: ironikus, jelentéses, érzelmeket, helyzetet, viszonyokat kifejező. Nem árt tehát, sőt, hogy a profi táncosok mellett a színészek is kitesznek magukért: nemigen van jelenet tánc, mozgás, vagyis koreográfia nélkül. És ha egyszer megpillantja az ember Fehér Lászlót, hát az előadás végéig nem tudja levenni róla a szemét: minden jelenetben ezerrel dolgozik, él a sztorival, tolja az előadást. Bámulatos.
Sághy Tamás ügyesen hozza a kaméleont Billy Flynnben, váltogatja a hangnemet és a mimikát, de "nagy valaki" ez a zugügyvéd attól lesz, hogy hölgykoszorú veszi körül. Amos Hart, Roxie sokszorosan átvert, lúzer férje viszont többnyire egyedül van; igaz, Krisztik Csaba testtel, tartással, nézéssel és mozgással betölti a jókora színpadot. A celofán-dalt például celofán öltönyben abszolválja, és tényleg: szinte áttetsző maga is. Ide kívánkozik, hogy Hamvai Kornél és Varró Dániel szövege jól énekelhető, jól mondható; egyszerre tűnik ismerősnek és frissnek.
Vásáry André huszonöt centis tűsarokban tipegi végig az előadást; Mary Sunshine figurája hagyományosan férfiszerep, és itt nincs túlhangsúlyozva semmi: a bulvárhírgyártó nő akkor is ismerős, ha egy ilyent sem ismerünk. És hát csuda, ahogy énekel…
 Jelenet az előadásból. Forrás: Vörösmarty Színház |
Velma és Roxie a két negyedórás celeb, és a két színész szépen föl is rajzolja a hírnév hullámvonalát: felível és lezuhan az ígéretes karrier, a címlapról mínuszos hírré (vagy azzá sem) töpörödik a tegnapi sztárság. Két gyilkosról van szó, persze, de ennek a ténynek morális aspektusa egyáltalán nincsen, kizárólag a hírnévképzés szempontjából jön számításba. Varga Gabriella és Kiss Diána Magdolna úgy jók a saját szerepükben, hogy eljátszhatnák akár a másikat is – nem kell nagyon belegondolni a sztoriba ahhoz, hogy lássuk, ez is némi plusz jelentés, a fölcserélhetőség. Szórakoztató az egymás elleni indulatok fölszikrázása, a hiúság, az önérzet és a diadal fölhorgadása – vicces, mi mindent préselnek bele a lányok ezekbe az igazán egyszerű gyilkosokba. És jól énekelnek, jól táncolnak – nem, ne mondja senki, hogy a profi táncosok jobbak, mert nekem mindig többet ér, ha jól eljátsszák…