A küzdelem helyét a leboltolás, az ügyeskedés, a sunyítás, az igazodás vette át. Ügyeskedésből és igazodásból pedig nem születik semmi, legfeljebb a középszer győzelme, vagy ha úgy tetszik, helyzetben maradása, vonja le a következtetést egy színházi igazgatóváltás apropóján a 38 évesen meghalt Jean-Luc Lagarce, a Magyarországon most először bemutatott A várományosban.
 Patkós Márton |
Paul Ranot (Gyabronka József), a távozó főnök a nyitóképben a szokásos rutinnal, némi elárvult rezignációval tekint végig színháza – az Örkényét idéző – előcsarnokán. A leköszönő igazgató körül éles váltással tűnnek fel az új igazgató legitimálásában (illetve kiválasztásában) illetékes személyek; a többségük – finom utalással a korrupció kis köreire – házaspár. Hogy az elődnek a helybeli hatóságokkal volt a kelleténél több összetűzése, esetleg szimplán nyugdíjba megy, netán feltűnően rossz színházat csinált, vagy legalábbis olyat, amellyel a fenntartó és a közönség is egyre elégedetlenebb volt – nem derül ki. Arról sem értesülünk, mit akar vagy mi újat hozna az utód, Marc Später (Patkós Márton). Igazából, a végkifejletet tekintve nem fontos, beiktatása is puszta formalitás. És mivel formalitás, a hatalomváltást banális locsogás, hisztéria, a múltból való, általunk csupán töredékesen, célzások formájában megismert ügyek felemlegetése, többnyire érdektelen, párhuzamos magánmonológokká széthulló, csehovi dialógusokat idéző mondattömbök kísérik. (A várományos valószínűleg ezért kelti azt a hatást, hogy úgynevezett Literaturoperként is minden további nélkül színpadra lehetne állítani.)
 Terhes Sándor, Patkós Márton |
Az így alakuló nyelvi-kommunikációs szisztéma csúcspontja a minisztérium képviselőjének (Terhes Sándor) főként hangokból, nyögésekből, makogásokból álló üdvözlőbeszéde – a cinizmusba mártott szándékolt semmitmondás záróköve –, ahonnan nyelvileg nincs továbblépés. Más értelemben sem. A beiktatott új igazgató pozíciójáért cserébe nyomban elárulja társát, akivel – érzékeljük gesztusok, mondatok fragmentumaiból – a színház megújítását tervezték.
Az előadás túlnyomó részében egyszerre van jelen a tizenhét szereplő. Folyamatos mozgásban, interakcióban tartásuk apró részletekig való kidolgozottsága bravúros teljesítmény, ahogy karakterük egy-egy jellemző vonásának felvillantása is. A ruhák a nyolcvanas-kilencvenes éveket idézik. Szandtner Anna hajviselete, szemüvege, öltözéke inkább a nyolcvanasok elejét, Tenki Réka titkárnő-szettje, Patkós Márton bordó színbe hajló zakója, hosszú haja a kilencveneseket. A merítés tehát viszonylag széles; az egyértelműen a mostani Magyarországot jellemző körülmények hangsúlyosan 30-40 évvel ezelőtti közegből idéztetnek meg, kortalanná, ezzel az ember általános vonásává emelve árulást, gyarlóságot. (Erre utal az önironikus gesztus, az Örkény enteriőrjének beépítése az előadásba – az igényes, alaposan átgondolt díszlet, a jelmezek Giliga Ilka munkáját dicsérik.)
 Fotók: Horváth Judit, Örkény Színház |
A színészek többségének játékában a szerepből adódó rezignáció érezhető – azzal együtt is, hogy a színpadon bizonyos pillanatokban robbanni készül a feszültség: a meccset már lejátszották, vagy nincs beleszólásunk az események menetébe, vagy csupán részlegesen van (ha a miniszterre, illetve a helyi potentátok képviselőire gondolunk). Kivételt legfeljebb a hatalomváltás zökkenőmentességét zavaró apróbb felbuzdulások és azok elfojtása, az ideggyöngeséggel küszködő Nelly, az elárultatott, Jean-Michel Blot (Friedenthal Zoltán) magatartása jelent.
Takács Nóra Diána jellegzetes, minden lében kanál, minden helyzetet uralni, a hangot a felsőbbséggel megtalálni igyekvő hivatalnok, kínos jelenetek elsimítója, a „józan kompromisszumok” fáradhatatlan robotosa. A lokális főnököket mellette képviselő Baksa Imre joviális mosolya mögül fel-feltűnik a színház életébe nap nap után beleszóló, a hivatal kívánságait következetesen érvényesítő aparatcsik. Gyabronka József búcsúzó igazgatója mélabúval, közönnyel keveredő lehasználtsága tükörképként megjelenik a darab végére az új igazgató gesztusaiban. A beszélő nevű leendő főnök, Später (Patkós Márton) igazodásának folyamata akár kottázható is lenne; Csuja Imre vörös fejű, lassú mozgású alkoholistája szinte árasztja a szeszszagot. Terhes Sándor autentikus képviselője az államnak, a minisztériumnak. Világosbarna konfekcióöltönye, hátrafésült szürkés haja az igazi bürokratáé, aki a társaságban elvegyülve csöndesen beszélget, olykor látványosan negligál másokat, ha kell, kifejező mellébeszélését kiegészítendő – jelezve határokat és mozgásteret – könyökhajlatába szorítja a hivatalba lépő igazgató nyakát.
Lagarce komédiája mélyen pesszimista: tisztességes vagy „normális” embert nem találunk a színpadon; ha voltak is közöttük ilyenek, megváltoztak, régi énjük felszámolódott a társadalmi-hatalmi mechanizmusokat alapvetően befolyásoló körülmények hatására.