Alegre Correa

Efféle rokon vonásokat persze alig-alig találhatunk, és ha egyáltalán van ilyen, az is inkább a dzsessz irányából érkező adaptivitás terméke. A magam részéről szívesen meghallgattam volna a Porgy és Besst, vagy mondjuk, Mike Westbrook valamely opera-átiratát, esetleg ahogy Don Byron a Nessun Dormát fújja klarinéton, de a programot átböngészve hamar kiderült, hogy a magyar dzsessz krémjét magába foglaló társaság nem az operában rejlő dzsesszhatásokat állította az est középpontjába, hanem egyszerűen fogta magát, és besétált az Operaházba dzsesszt játszani. Ez sem elvetendő aktus, csak túl sok értelme nincsen; hiszen a dzsesszrajongók a dzsesszért mentek most ide is, és csupán Ybl Miklós hatására nem lesznek kíváncsiak arra, hogy egyébként mi zajlik az épületben. És ez vonatkozik az operabarátokra is, akik nem az Operában laknak, ezért ha nem fogékonyak egyébként is a dzsesszre, csak a Jazz az Operában című jótékonysági program miatt ez alkalommal sem fognak a vendégműfajjal találkozni. A helyzetet végiggondolva hozadékra tehát nemigen számíthattunk, ám konstatálva a közel teltházat és az ujjongó közönséget, úgy éreztem, nincs értelme dacolni a számomra korántsem hívogató két koncertnyi esttel, valamennyit ebből is meg kell hallgatni. Irány tehát a csillár, fel a harmadik emeletre, lássuk azokat a fejbúbokat!

Az est első felét néztem ki magamnak, a Joe Zawinul nélkül maradt The Syndicate koncertjét. Fontos, de rém unalmas a hagyatékápolás: a megmaradt zenekar derék muzsikusai arra vállalkoztak, hogy a fúziós dzsessz gigászának életművét továbbviszik, de eközben annyira eggyé válnak a mesterrel, hogy éppen ami a dzsesszben a legfontosabb, az egyéni hangvételük szűnik meg ezáltal. Ilyenformán a The Syndicate nem más, mint egy emlékzenekar. A különös az, hogy Zawinul korszakai közül nem is a legfontosabbnak állítanak emléket – de hát így maradtak meg ők, az utolsó Zawinul-zenekarként. A Joe Zawinul Syndicate gyakran változó, vegyes felállású társulata mindig is a Weather Report szolid utánérzete maradt, az a csalitos, amibe a fúzió zsákutcája torkollott. Tudom, sokak számára szentségtöréssel érnek fel e sorok, azonban a mostani koncert is csak azt mutatta, hogy a lassan negyven évvel ezelőtti korszak-csúcs óta nincs új a fúzió ege alatt.

Horváth Kornél és a The Syndicate. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A rövid ritmusegységekből, frázisokból, groove-okból építkező darabok tág terepet biztosítanak a látványos szólóknak, a sokasodó rétegek azonban horizontálisan nem fejlődnek, egy helyben topogás zajlik. A tempósabb számok vertikális zsúfoltságában fókuszt veszítünk, sok a hang egyszerre, sok a hangszer, főleg az ütős, viszont kevés az ötlet; néhány taktus a mai dzsesszben már nem elég alapnak. Ehhez kellene igazi karmester, nem pedig az észrevétlenül megbúvó gitáros Alegre Correa, aki igazi főszerepet csak a konferáláskor kap. A balladába hajló szerzeményekben az ocsmány szintetizátor hangszínek még feltűnőbbek, nem is értem, miért kell ilyen hosszan akkordokat kitartani, mintegy szőnyeghangszínt folyatni a szopránszaxofon alá. Mintha Kenny G. szépelgő és hazug háziasszonybarát dallamait hallanánk.

Nem sokat javít a helyzeten, hogy a ráadás előtti darabban Horváth Kornél is bekapcsolódik a már színpadon lévő három ütős mellé negyedikként, majd a visszatapsolás után Dés László, Borbély Mihály és Fekete-Kovács Kornél is megérkezik egy kis fúvós betétet képezni a színpad közepére. Nagy kár, hogy a szűk egyórányi giccs éppen itt csöppent el.