Pillanatképek nehéz sorsú gengszterek életéből. Nagyjából így hangzik az idén harminc éves Ben Drew kiindulópontja. Ilyen esetekben viszont korántsem a téma a kulcskérdés, sokkal inkább az, hogyan mondja el a sztorit a készítő. Több mozi is kívánkozhat a fenti sztorigyűjteménybe, elég Quentin Tarantino Ponyvaregényére, netán Nicolas Winding Refn riasztó és szintén paradigmaváltó Pusher-trilógiájára gondolni – ha választani kell, rögtön nyilvánvalónak tetszik, hogy a Rázós környék bármekkora májersége, hip hop esztétikája dacára is hiteles, valószerű, és legfőképpen átélhető munka szeretne lenni, ezt pedig teljesíti is.

Mondhatni, hozott anyagból született a dolgozat: Plan B ugyanis valóban a stílusra gyúr rá igazán, egészen konkrétan saját arcára mintázva, jószerivel rapszámként fogalmazza meg vízióját London aljas utcáiról és az ott élő szerencsétlenekről, akiknek vagy sikerül kitörniük, vagy a darálóban maradnak. Mintha egy ütős zeneszámot hallgatnánk. Ezerrel pörög a ritmus, a vérpezsdítő szólamok mutatós képi megoldásokkal szervesülnek, miközben egy pillanatra sem vész el az a szándék, hogy itt egy ízig-vérig autentikus történetnek kell kibomlania, méghozzá pokoli helyre került emberekről. Ez a Rázós környék egyik ütőkártyája: ügyesen lel rá a klipesztétika és a dokumentarizmus arany középútjára: annak ellenére, hogy kemény divatfilm, nagyon is ott dobog benne a szív. Szociodráma, rap hangszerelésben – rögtön az elején nyilvánvaló, hogy két stílus egymásra találása hatja át a játékidőt. Miközben dübörög a rögrealizmus, a zenész/rendező tiszta forrásból merít, ugyanis szó szerint a slágerek struktúrája szerint építi fel a történetet. Rögtön a felütés egy ilyen formai megoldással hangoztatja, mi várható a következőkben. Hangosan szól a nóta, amelynek tanulsága szerint egy afféle éneklő, mindentudó narrátor ragadja meg a szemlélő kezét, hogy elvezesse a brit főváros legsötétebb zugaiba. 

„I Am The Narrator” – harsogja maga Plan B, így világossá válik: tényleg társadalmi kommentárt hallani, gengszterrap máza ide vagy oda. Ben Drew tisztában van azzal, hogy munkája nyomban a hiteltelenség csapdájába esne, ha pusztán a külcsínt hagyná meg a produkción, de kilúgozná a belbecset. Sajátos Rövidre vágvája, bűnöző-kaleidoszkópja ugyanúgy dúskál szörnyű emberi sorsokban, mint svungos négybetűs szavakban vagy gangszta-dalolásban. Különböző antihősök életének egy-egy szakaszába pillanthatunk bele, és a több szál végül összeér számos anarchista esemény során. Drew ennek megfelelően stilisztikailag is aláhúzza a káoszt: a csillogó vagy letisztult képi világ mellett szépen elfér a Super8-as flashbackek karcossága, a rögrealista meseszövést rapszólamokkal nyomatékosított karakterrajzok egészítik ki, egy alkalommal pedig egy bár előadóművésze mintegy rezonőrként fest képet a húzós helyszínről. 

Nyilvánvaló, hogy a rendező az Aljas utcák, illetve az azt követő rosszabb-klasszikusabb klónok fokozásaként képzeli el a fabulát: emellett szól például az, hogy eleinte úgy tűnik, nincs is dramaturgiai ív, pusztán a lehántott, de cserébe flitterrel nyakon öntött Stílus villog csak már, egymásra érnek-folynak a bűn-epizódok, nem feltétlenül kohézióról, inkább tetszetős márkabemutatóról szólhatunk. Külalak (ideiglenes) diadala az (eszmei) üzenet helyett. A fiatal rendező visszatérő motívuma, hogy a felvonultatott karaktereket rendszerint visszarévedésekkel exponálja, és a figurák jelleméhez, múltjához passzoló rapszámokkal (Playing with Fire, Deepest Shame) árul el lényeges információkat. Mi több, dramaturgiailag indokolt pillanatokban, traumatikus fordulópontokon újra visszalibbenünk a múltba, a nyolc milliméter roncsolt ősképeibe – így lesz dal a filmszereplők szívében, akárcsak egy videoklipben.

Idővel azonban jobban láthatóvá válik, tulajdonképpen mit is szeretne közölni a Rázós környék. Működőképes, az érzelmekhez is szóló tabló ez átlagpolgárokról, akiknek úgyszólván „rossz számot dobott ki a gép”, Drew pedig innentől a kiszabadulás/remény vs. bennmaradás/pusztulás ellentétét kezdi boncolgatni. Újabb jó pont, hogy – csakúgy, mint a korábbi percekben – ezt idealizálástól mentesen, hamis állítások nélkül, röviden nagybetűs Realizmussal sikerül nyakon csípnie. Hiába testesít meg egy lerágott csontnak minősülő archetípust Aaron, a jó útra térésen ügyködő drogdíler vagy Kátya, az Oroszországból Londonba sodródott megalázott turista, rabszolga, prosti (aki ráadásul gyomorforgató csavarként névtelen újszülöttje mellett strichel), a Rázós környék alkotói elérik, hogy szimpatizáljunk velük, vagy legalábbis érdekelje a nézőt, végül milyen pályára lépnek. Szintúgy ügyes megoldás a gengsztertabló többi figurájának ábrázolása: Ben Drew rendkívül hitelesnek tűnő arcokat szerepeltet, ráadásul az általuk játszott figurák többjéről süt a megalázottság, a kiszolgáltatottság érzete. Átéljük, milyen, amikor gang initiation (bandataggá szervezés) gyanánt a saját testvéredbe kell kést döfnöd, hogy aztán te magad egy helyi kiskirály mészárosaként szerezz tiszteletet, míg végül saját óvatlanságod és egy ártatlan lelövése után te magad ereszkedj térdre egy hideg fémcsőből kiáramló tűzcsóva előtt. Legalább ilyen megrázó a „dugás egy bónusz gyrosért” jelenet. Noha végül a Rázós környék kissé didaktikussá módosul, és a felemelkedés-szabadulás történetívet kezdi mímelni két kulcsszereplőn keresztül, addigra már helyére kerül az összes hitelesítő elem.

Inkább poros, kőkemény híradás lecsúszott, kisstílű zsiványokról, mint pompázatos, elrajzoló szórakoztató darab. 1991-ben a mára megtépázott nívójú John Singleton kalauzolta a mozilátogatókat South Central próbálkozó vagy benn rekedő színes bőrű fiataljai közé a Fekete vidékben. Jóllehet, a Rázós környék inkább csak részint fúj egy követ a több mint két évtizedes kortükörrel, hasonlóan rendhagyó (és elgondolkodtató) „turistafilm”. Soha rosszabb rendezői színrelépést.