Kelet-Közép-Európa közelmúltját és tradícióit nézve nincs mit csodálkozni azon, hogy a térség (első)filmjeit szemléző pécsi filmmustra – mely legelébb Pécsi Filmünnep, aztán MovEast névre hallgatott, tavaly óta pedig CinePécsnek hívják – javarészt társadalmi problémákat, közösségi traumákat érintő műveket mért össze az utóbbi évek versenyprogramjában. Míg idehaza jobbára hiánycikknek minősül az efféle témaválasztás, a bosnyák, a szerb vagy éppen a román moziban gyakorinak mondható, ám a tavalyi évjárat némi elmozdulást jelzett a kevésbé társadalom- és közösségtudatos, magánfókuszú filmek, illetőleg a műfajiság felé. Markáns tendenciák lemérésére persze aligha alkalmas a folyvást változó léptékű pécsi szemle, mégis szembetűnő, hogy a mostani fesztiválon már csupán szórványosan találkoztunk a közelmúlt megrázkódtatásaitól szenvedő hősökkel, és sokkal inkább a családi viszonylatok tárgyalása került az előtérbe. Legyen szó habkönnyű ifjúsági komédiáról (Summertime Blues), szatirikus hangoltságú társadalmi tablóról (Az ördög városa), vagy éppen lányregényes coming-of-age filmről (Menny, Pokol… Föld), a 2010-es CinePécs versenyfilmjei rendre heveny vonzalommal viseltettek a familiáris viszonyok iránt.
Feltűnő volt továbbá, hogy a fiatal (vagy csupán kezdő) rendezők gyakran fordultak komplexebb, többszálú elbeszélőformákhoz. A török Handan Öztürk első filmje, az Én és Roz egy anatóliai falu közösségéről szól, amelynek idilli hétköznapjait felelőtlen és korrupt gátépítési terv árnyékolja be. Az újságíró Metin nagy erővel veti magát a tiltakozó mozgalomba, ám idővel majd’ egész családja ellene fordul, felesége pedig – kivel viszonyuk addig is inkább hullámzónak, mint harmonikusnak tetszett – a börtönben kénytelen megszülni, majd ápolgatni gyermeküket. Öztürk az egyre inkább széteső Metin gondjai mellett a szülők évődését, az unokaöcs csínyjeit, valamint egy 13 éves, anyátlan kislány, Roz táncművészeti tanulmányait párhuzamban meséli, ámde képtelen egybefogni a széttartó történetanyagot. S kivált a különféle hangnemek – a groteszken elrajzolt; a szatirikus; illetőleg a mesés-mágikus – összefésülésében vall kínos következményekkel járó kudarcot; a mezítlábas animációk, a suta lassítások és a motiválatlan, zavaros fordulatok pedig tovább rontják a helyzetet.
Jóval eredményesebben bánt a mozaikos cselekménnyel a szerb Vladimir Paskaljević, akinek Az ördög városa című debütáló filmjét kivált a merész regiszterváltások hitelesítése tünteti ki. A tíz éves Jelena és barátnője egymás szüleit ócsárolják feszt (egyikük anyja pénztelen, a másiké kurva); az újgazdag tinédzser pofonokkal akarja jobb belátásra bírni elhidegült barátnőjét; a dühödt taxisofőr rendre a kuncsaftra támad; az elaggott ex-nőgyógyász pedig prostiknak fizet, hogy újra hüvelyt vizsgálhasson – és a hangulat ezalatt folyvást elkomorul, majd újra felvidul; a bohózati humor pillanatok alatt tragikumra vált és vissza. Paskaljević nagyobbára emlékezetes karaktereket léptet föl társadalmi szatírájában, akik rendre szétdúlt családjaik (vagy a belőle fakadó lelki bajok) rendbe tételén fáradoznak – ám a szerb rendező, legalábbis filmje kifutása szerint, csupán morzsányi reményt lát a behegedt sebek gyógyítására: a gyilkossági és öngyilkossági kísérletekkel súlyosbított zárlatban a korábban halálra ítélt nyulak – kiket az egyik csóró szereplőnek kellett volna pénzért megnyúznia – boldogan legelésznek a tengerparton.
Szintén párhuzamos történetekből építette föl nagyszabású városfilmjét Pawel Borkowski, s amiként szerb kollégája, ő is csupán egy nap eseményeit beszéli el. A Zero kéttucatnyi karakter történetét sűríti gazdagon hömpölygő 110 percbe, amelyek aztán hol tragikusan, hol a várva várt megváltást elhozva metszik ki egymást – s a kapcsolódások felfejtése folyvást feszültséggel telíti a játékidőt. Borkowski ráadásul két botcsinálta ügynök révén némi bűnügyi izgalmat is injektál a szertelenül indázó cselekménybe, azonban a zárlatra már kifogy a szufla, és a történet – amely, lévén többek közt egy beteg gyermek műtéti pénze, illetőleg egy házasságtörési ügy körül forog, voltaképpen ismét családi gondokról szól – csupán kurtán-furcsán, s némiképp kimódoltan kerekedik le. Addig azonban jó pár életes portrét, megkapó figurát láthattunk, s így Borkowski mozija sikerrel közvetít valamit egy lengyel nagyváros – alkalmasint Varsó – szorongató, mégis vonzóan sűrű atmoszférájából. A Zero a Diákzsűri Fődíját vitte haza.
A családi tematika könnyebb, súlytalanabb művekben is képviseltette magát a fesztiválon, így például a német Summertime Blues című munkában, mely egy tizenöt éves srác egynyári problémáiról mesél. Maria Reich filmjének hőse ugyanis elvált szülők gyermeke, aki felesége újdonatúj hódolója révén Angliába kénytelen költözni a szünidőre, ahol aztán roppant szemérmes szerelemre lobban jövendőbeli féltestvére iránt. A Summertime Blues ugyan művészi erényekkel távolról sem szolgál, ám felhőtlen atmoszférája és kellemes gügyesége révén bízvást nevezhető a fesztivál üde színfoltjának – amiképp Laura Siváková érzelgős leányfilmje, az árulkodóan elbizakodott című Menny, Föld… Pokol is ritka vendégnek tetszik egy művészi igényű mustra műsorában. Siváková mozija sportfilmként indul, hiszen balett-táncos főhőse éppen tehetséges konkurensével készül megküzdeni egy külföldi ösztöndíj reményében – ámde egy véletlen baleset csúnyán elgáncsolja ebbéli terveit, s ilyesformán egy családi gondokkal megvert, idősödő orvos bébiszittereként keres vigaszt és társat. Kettejük bágyadt románca és családalapítási kísérlete azonban jobbára végig érdektelen és bárgyún szentimentális, ráadásul agyrepesztően giccses zongorafutamok és szépelgő képek kísérik.
Marek Najbrt második filmje, A védelmező – mely végül a Jiři Menzel vezette zsűri fődíját elnyerte – végig tartózkodik a közhelyes effektektől, s egyik legfőbb erénye innovatív vizuális megoldásaiban áll. A második világháború alatt játszódó, elegáns kivitelű cseh mozi ugyanis rendre hasznosítja a korszak filmnyelvét, gyakran fekete-fehér inzertekben, absztrakt montázsokban mesél, s középponti motívuma (a kamera felé haladó bicikli képe) az egyik főszereplő, a színészként dolgozó Hana filmforgatásáról való. A zsidó származású, s ekként a németek bevonulása után trónfosztott s szobafogságra ítélt filmcsillag eleinte hálával figyeli, ahogy férje, Emil meghódol a hatalom előtt az ő védelme érdekében, ám a rádiósként dolgozó férfi egyre beizzó karrierje idővel gyanakvásra ad okot. Najbrt filmje hűvös távolságtartással beszél Hana fogságáról és Emil morális dilemmájáról, s a tartózkodó stílushoz remekül ízesül Marek Daniel és Jana Plodkov alig rezdülő faarca. A védelmező ráadásul teljesen híjával van a témához tapadt pátosznak és teatralitásnak, s jócskán kisszerű, csendesen szorongó, ízig-vérig ká-európai hősöket mozgat – ilyenképpen a jól ismert kérdésekről (kivált a lojalitás ellentmondásairól) érvényesen s némileg újszerűen tud szólni.