Gyorsan előre bocsátom, hogy én igen kedvelem Rusznyák Gábor rendezéseit, mert igazi élvezet követni őt azon a tekergős-kanyargós asszociációs láncon, amelyre az előadásai épülnek. Van azokban minden a hatások és források között: film is, zene is, más alkotók is; a kombináció viszont mindig egyedi és többnyire izgalmas.

És ha csak néhány rendezésére gondolok vissza – mondjuk, a Kivilágos kivirradtig, a Vadkacsa, a Szentivánéji, a Három nővér Miskolcról, a Képzelt beteg Kecskemétről, és igazán sorolhatnám tovább –, akkor is tartozik a magyar színházművészet egy halkan elrebegett hálával Vidnyánszky Attilának, amiért szétverte a kaposvári egyetem színházi tanszékét, és kirugdosta vagy elüldözte az oktatókat. Ha ugyanis őt nem vezérli arrafelé a pusztító hajlama, akkor mi – Rusznyák is, én is, és számosan még – alighanem máig ott dolgoznánk, tanítanánk, és ezek az előadások aligha készültek volna el. Így viszont felépült egy sűrű és súlyos rendezői pálya, melynek legutóbbi állomása az utóbbi években igencsak népszerűvé vált Ibsen Hedda Gabler című darabja. Külön tanulmány témája lehetne, hogy hogyan csusszantunk át a csehovi korból az ibsenibe, Rusznyák minden esetre megérezte, hogy megtörtént.

Szóval Hedda Gabler is megérkezett; ugyan ebben az előadásban Gabinak, illetve inkább Gabbinak nevezik – lehet, hogy a vezetéknév, mármint a lánykori vezetéknév becézése ez, de valószínűbb, hogy a magyar Gabira játszik rá. Már csak azért is valószínűsítem ezt, mert minden szereplő az eredeti nevére hangzásban hasonlító magyar szavakból álló nevet kapott – na, ez elég rémes. A legtöbbjét el is felejtettem, bár ott és akkor igencsak csípte a fülem. A színészeknek persze, egy normál próbafolyamat után már nem hangzik hülyén Ejlert Lövborg neve helyett az a hangsor, hogy „elrejt lőpor”, és talán abban is lehet bízni, hogy a néző nem hisz a fülének. Lehet, hogy a lúzer férjet röntgennek hívják, Brackot pedig talán krampnak, ami talán a krampusz rövidítése lenne…

Na de minek ez, kérdezném a rendezőt (és egyébként kérdeztem is). A magyar nevektől – amik nem is nevek, ugyebár – nem lesz magyar a történet, és nemcsak azért nem, mert kevés fiatal nő őrizget otthon egy pár pisztolyt. Kérdés az is, hogy kell-e magyarnak lennie magának a történetnek ahhoz, hogy közünk legyen hozzá, hogy kapcsolódjunk a lényegéhez. Shakespeare sem Orbánról írta a III. Richárdot, mégis adja magát adott esetben az áthallás, bár ilyen primitív eszközzel nívós alkotó nemigen él, ahogy uniós zászlóval sem pakol teli egy kuplerájt. Ennél finomabbak azok az eszközök, amelyektől érintve érzi magát a közönség.

Edvi Henrietta és Simon Zoltán

Például attól, ami ennek az előadásnak is a vivőanyaga: a generális rosszérzés. Ami nem mindig rosszkedv, hiszen ki-ki kompenzálni próbálja, és ez kinek-kinek másképp sikerül. Amolyan össznépi diszkomfort, ami ráadásul mintha fertőző is lenne, és a góc maga Hedda: aki a közelébe kerül, elkapja. Van árnyjáték és van kislány-Hedda; értem, a múlt nem múlik el soha, és talán ott, a kislány körül kell keresni minden rossznak a gyökerét.

Az apáról, a tábornokról nem sok szó esik, és noha hagyományosan neki tulajdonítják Hedda komplex bosszúmániáját, Mészöly Anna alakításában ennek nincs nagy jelentősége, mert ez a nő – egyszerűen ilyen. Bánt és sért, közben vágyna valami szeretetre is, de legkevésbé a mások közti szeretetet tudja elviselni. Szép játék: sok árnyalatát tudja a bántásnak.

Elsőrendű célpontja nem is a férje, akit Feczesin Kristófnak muszáj némi fékezett habzással előállítani, hogy ne tűnjön komplett idiótának, hanem az Edvi Henrietta által játszott egykori osztálytárs, és az ok persze szimpla: szerelmi féltékenység. De nemcsak ez, hanem az is, hogy ez a nő mer dönteni, kilépni egy rossz kapcsolatból, odaállni valaki mellé – de persze neki is van hibája: rossz emberismerő. Edvi Henrietta naiv és gyakorlatias figurát hoz, aki – ellentétben Heddával – a jég hátán is, ugye…

Jelenet az előadásból. Forrás: mnsz.hu. Fotó: Éder Vera.

Simon Zoltán Eilert Lövborgja első és második pillantásra is masszív szenvedélybeteg, de szenvedélyei közé aligha tartozik a Heddához fűződő valamikori szerelem. Tétován és zavartan téblábol a többiek közt, és nem, ő nem az, aki Hedda mércéje szerint „elegánsan” végez magával. (Más kérdés, hogy az a bizonyos világrengető dolgozat, és annak elpusztítása-elvesztése mint a legfőbb tragédia és bűn, nem kicsit sántít: egy pendrive, vagyis a tárgy megsemmisítése mainapság aligha jelenti a tartalom megsemmisülését.)

A leghálásabb szerep persze Brack bíróé (aki lehet, hogy nem is bíró itt): cinikus, haszonra kihegyezett sármos alak, és Farkas Sándor igazán elegánsan és céltudatosan teszi elénk. A célja is világos: racionális meggyőzéssel bedumálni magát Hedda ágyába, „mindenki jól jár, de leginkább én”-alapon.

Jó az árnyjáték, jó a világító pisztolydoboz. Jók a színészek.

Molnár Anna játssza a nagynénit, aki imádattal csügg nevelt fiacskáján, Hedda férjén, amúgy meg semmit nem ért sem a világból, sem a szűkebb környezetéből. És miközben nem fájt semmi, voltak hosszú percek, hogy vele éreztem leginkább együtt.

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.