Egy történelmi mű jelentőségét sokan annak metaforikusságán mérik. Minél nagyobb egy történeti narratíva metaforikus hatóköre – mondják –, annál nagyobb hatású lehet a mű, mert az új kiterjesztett metaforával a korábbi vizsgálatokhoz képest egy eddig nem ismert perspektíva tárul elénk, amely teljesen más fényt vethet a múltra. Ian Kershaw egy német ismerős által ajánlott hullámvasút-metaforáját – mely vörös fonalként fut végig monumentális Európa-történetének második kötetén, és egyúttal kijelöli a szerző saját(os) nézőpontját, ahonnan és ahogy a történelmet látja – a kényszer szülte. A 20. század első felében Európa országai egyszerre meneteltek az első világháborúból a még pusztítóbb másodikba. A Pokolba és vissza (szerzőnk recenzióját lásd itt) című első kötetben Kershaw ezt, a háborúk uralta egyenesvonalú történeti folyamatot beszélte el a kétpólusú világrend kialakulásáig az általa értelmezési keretként kiszabott négy tényező, a nacionalizmus, a területi revizionizmus, az osztályharc és a súlyos válságokat előidéző kapitalizmus mentén. Az 1950 utáni történések azonban bevallása szerint már nem kínáltak számára sem az előbbiekhez hasonló értelmezési és fogalmi fogódzókat, sem olyan markáns motívumot, melyre fel lehetett volna fűzni az események históriáját, a linearitásról már nem is beszélve. S az elbeszélés nehézségei itt még nem értek véget. A Nyugat- és Kelet-Európa közé leereszkedő vasfüggöny ugyanis teljesen más irányba terelte a két félkontinens fejlődési útjait, ismét csak megnehezítve a történész dolgát, hogy az eseményekből koherens Európa-történetet kerekítsen. Bármily frivolnak tűnhet és bármennyire is sántít tehát az önmagába visszatérő pályán haladó vidámparki képzettársítás, mondja Kershaw, nagyszerűen megragadja Európa háború utáni történelmének „egyenetlenségét, lélegzetelállító pillanatait, s azt a tapasztalatot, hogy irányíthatatlan erők sodorják, amelyek ezeknek az évtizedeknek a folyamán – noha különböző módokon – gyakorlatilag minden európaira hatással voltak”. De vajon szolgál-e valamilyen új, megvilágító erejű nézőponttal?
Erre a kérdésre még visszatérek. Először azonban nézzük az európai történelem és egyben a könyv vázát is alkotó mátrixokat. A második világháborút követő évtizedekben kontinensünk históriáját, ahogy Kershaw látja, az „újjászületési mátrix” határozta meg. Ennek legfontosabb elemei: a német nagyhatalmi ambíciók megszűnte, Közép- és Kelet-Európa geopolitikai átrendeződése, a nemzeti érdekek alárendelése a két szuperhatalom érdekeinek, az addig példátlan gazdasági növekedés beindulása, valamint a nukleáris fegyverek elrettentő hatása. Az első hat fejezetben azt követhetjük nyomon, hogy ez a mélyben futó hálózat, milyen új alakzatokat rajzolt Európa történeti térképére.
A MAD (Mutually Assured Distraction) fenyegető árnyékában létrejött például az egységes Nyugat-Európa. Az egységesülést a szerző szerint három tényező tette lehetővé: a liberális demokráciák megszilárdulása, a gyarmatbirodalmak megszűnése és az első ingatag lépések a gazdasági és politikai integráció felé. Az USA védőernyője alatt kialakított nyugati demokráciák karöltve az újjáépített kapitalista nemzetgazdaságokkal lehetővé tették a modern jóléti rendszerek megszületését és szavatolták a polgárok szociális biztonságát. Azzal pedig, hogy Nyugat-Európa országai nehezen ugyan, de lemondtak gyarmataikról és imperialista törekvéseikről, hasonló státusú nemzetállamokká váltak, ami nagyban megkönnyítette egymással való együttélésüket, és utat nyitott az európai integráció felé. Ez utóbbi, mint Kershaw hangsúlyozza, „legalább annyira volt politikai, mint gazdasági projekt”; a nyugat-európai államoknak felül kellett kerekedniük saját korábbi, katasztrofális következményekkel járó sovinizmusukon, ami nem volt könnyű feladat, de megérte az erőfeszítést, hiszen a kooperáció és integráció olyan fokát tette lehetővé, amely a második világháború előtt elképzelhetetlen volt. Kershaw külön fejezetekben elemzi az integrációt elősegítő „gazdasági csoda” okait és társadalmi következményeit, a fogyasztói társadalom megszületését, valamint a háború utáni kultúra alakulását. Mint írja, a kultúra sokosztatú színes ablak, melyen át betekinthetünk a társadalom lelkébe. S valóban az egyes művészeti ágakon átívelő lélekbúvárlatai igen szemléletesen tárják fel előttünk, hogyan változtak meg – olykor gyökeresen – társadalmi attitűdök, magatartásformák, és hogy milyen különböző módokon viszonyultak az egyes nemzedékek a háborús közelmúlthoz, és annak fényében vagy inkább árnyékában a jövőhöz. Külön fejezetet szentel a hatvanas évek végén kibontakozó diákmozgalmaknak, amelyek komoly kihívások elé állították a fennálló politikai rendszereket a vasfüggöny mindkét oldalán.
Noha országról országra lépdelünk Európa térképén, a kötet első részében főleg a kontinens nyugati felén időzünk – sejtésem szerint nem a brit történész elfogultsága miatt, hanem sokkal inkább a történeti narratívák természetéből fakadóan. Azoknak ugyanis (egyik) legfontosabb feladata – mint számos teoretikus állítja – a változások magyarázata. A háború után Európa nyugati fele pedig változások sorát élte meg, a keleti oldal viszont lassan megmerevedett; míg a nyugati blokkra prosperitást hozó „jó idők” jöttek, a keletit satuba fogta a Szovjetunió. Kershaw ezzel az újabb metaforával illusztrálja a szovjet befolyási övezet háború utáni évtizedeit, melyet a szovjet pártvezetés húzd meg-ereszd meg politikája jellemzett. Többek között e politikának volt köszönhető, hogy a kommunizmus a nemzeti igényeknek megfelelően módosulhatott az egyes államokban – ám a rendszer alapvető megváltoztatására nem volt mód, a keleti tömb megkövült. „[A] Szovjetunió és csatlósai – ahogy Kershaw fogalmaz – egyszerűen konzervatív, autoriter államokká váltak, amelyeknek aktuális céljai nem szárnyaltak magasabbra a rendszer fenntartásánál”, miközben az átlagemberek többsége közönyösen élte hétköznapjait, beletörődve a megváltoztathatatlan politikai viszonyokba.
A kötet második felében megfordulnak az arányok, és egyre inkább Kelet-Európa, illetve az ott lezajló drámai változások és következményeik kerülnek fókuszba: a peresztrojka, a „bársonyos forradalmaknak” megágyazó „népi” mozgalmak és a német egyesítés – majd a kezdeti eufória után sokasodó nehézségek és keserű csalódások, amelyeket a volt szocialista országokban a pluralista demokráciára és a kapitalista gazdasági rendre való áttérés jelentett, valamint Jugoszlávia katasztrofális összeomlása. Az utolsó két fejezetben már az Európát érintő globális változásokról olvashatunk, melyek a 2001-es egyesült államokbeli terrortámadások és a 2008-as gazdasági válság nyomán következtek be. Végül az Utószóban Európa utolsó hetven évének mérlegét tekinthetjük át, miközben Kershaw az Európára váró lehetséges új próbatételeket is számba veszi. De ne szaladjunk ennyire előre. Érdemes röviden szót ejteni a jelenünket behálózó másik mátrixról is.
A súlyos gazdasági recessziót okozó 1973-as olajválság Európát is megrázta; véget ért a háború utáni konjunktúra, elmúltak a jó idők. Európa új sínpályára állt, amelynek a vonalát az előző mátrixnál is jóval kiszámíthatatlanabb hálózat jelölte ki. Az „új bizonytalanság mátrixa”, ahogy Kershaw nevezi, a liberalizált, deregulált gazdaságokból, a globalizációból, az információtechnológia forradalmából, majd 1990-től a nemzetközi hatalom multipoláris bázisainak megerősödéséből állt össze. Ezeknek a komponenseknek az egymásba fonódása – mint állítja – több módon is kedvező irányba terelte Európát, ám egyúttal a bizonytalanság új korszakát is megnyitotta. A mérleg egyik serpenyőjében ott találhatjuk a kulturális vívmányokat, a viszonylagos jólétet, a szabadságot és békét. Utóbbiról Kershaw megjegyzi, hogy bár a földrészen az elmúlt évtizedekben is voltak (és vannak) fegyveres konfliktusok, nem került azonban sor olyan általános európai háborúra, mint a 20. század első felében, s „[a] háború utáni európaiak számára ez jelentette a legnagyobb áldást”. A tartós béke és a vele járó prosperitás, megítélése szerint, két szervezetnek volt köszönhető: a NATO-nak és az Európai Közösségnek, illetve Uniónak. (Ezt jó tudnunk.) A mérleg másik oldalán olyan tételeket találunk, mint a terrorfenyegetés, a migráns- és klímaválság, a társadalmak atomizálódása, a prekariátusok megjelenése és az ezek nyomában járó populizmus és autoriter tendenciák felerősödése. A nagy kérdés Kershaw szerint az, hogy Európa mennyire készült fel ezen súlyos problémák kezelésére.
Egyértelmű választ persze ő sem ad, hiszen ahhoz a jövőt is látnia kellene, ám ahogy figyelmeztet, „a történész jövendölései sem megbízhatóbbak, mint bárki máséi”. Mindazonáltal nagyon tanulságos olvasni Európa jövőjét érintő latolgatásait, tudva, hogy a kézirat lezárása és a könyv magyar nyelvű megjelenése óta nagyjából fél évtized eltelt. Azóta túl vagyunk egy pandémián, és még csak nemrég tört ki vagy eszkalálódott az egész kontinenst fenyegető háború a közvetlen szomszédságunkban, hogy csak kettőt említsek az utóbbi évek egymásra torlódó problémahalmazaiból. 2023-ból visszatekintve elmondható, hogy Kershaw olykor meglepően éles szemmel látta meg az Európára leselkedő (régi-)új veszélyforrásokat, például a fokozódó orosz agressziót vagy ezzel összefüggésben Európa energetikai kiszolgáltatottságát – olykor pedig, ahogy azt maga is elismeri, a sötétben tapogatózott. Óvatos prognózisai nemcsak a történettudomány hasznára és korlátaira világítanak rá a jövőt illetően, de a hullámvasút-metaforával kapcsolatos kérdésünkre is választ adnak. Mégpedig a struktúra és esemény vonatkozásában.
A hullámvasút-metaforával Kershaw azt sugallja, hogy a történelem bizonyos értelemben kötött pályán halad, amit az egyénfeletti hosszú- és középtávú történeti struktúrák vagy – a szerző szavaival – mátrixok jelölnek ki. Alkalmasint ezek lehetnek azok az „irányíthatatlan erők”, amelyeket az Előszóban emleget. A hirtelen „csavarokat és fordulatokat” viszont az események okozzák, melyeket már személyek idéznek elő és szenvednek el. Noha az események síkja és a struktúrák síkja soha nem oldódik fel egymásban – ahogy arra Reinhart Koselleck figyelmeztet –, a két sík egymásra van utalva. Ezt a kölcsönös függést talán a hegy- és lejtmenetek szemléltethetik. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, mutatok a könyvből egy példát. Jóllehet a hetvenes évek olajválságai elmélyítették Kelet-Európa strukturális problémáit, és lassan megbontották a korábbi mátrixot, mégsem gondolta senki, hogy ez a keleti blokk közelgő végét jelenti. 89 tavaszához szükség volt Gorbacsovra, aki 85-ben peresztrojkájával a tartós(nak hitt) struktúrákon haladó történelemben olyan fordulatot idézett elő, amely (a szovjetek nézőpontjából) egyre gyorsuló (lejt)menetben végül a Szovjetunió és birodalma összeomlásához vezetett. Az esemény előfeltételei azonban, a mélyben húzódó struktúrák vagy mátrixok és azok átrendeződései voltak. Ezért írhatja Kershaw joggal, hogy Gorbacsov „[k]lasszikus példája volt Karl Marx ama tételének, mely szerint az emberek valóban maguk alakítják történelmüket, de azon körülmények közt, amelyek rendelkezésükre állnak (és hozzátehetjük: olyan következményekkel, amelyeket nem sejtenek előre)”. A szovjet pártfőtitkár esete igazolja azt a tételt is, amire a zárójeles megjegyzés is utal, hogy tudniillik „[m]inden esemény egyszerre hoz többet és kevesebbet, mint ami az előzetes körülményekben benne rejlik”.
Kershaw narratívája remekül jeleníti meg a történelem eme többrétegűségét, kiszámítható kiszámíthatatlanságát, struktúra és esemény dinamikáját. Mégis van egy kis hiányérzetem. Bár most is széles vásznon, hatalmas tudásanyaggal és – hála Kőrös László kiváló fordításának – élvezetes stílusban dolgozik, pannója fakóbb, mint az első kötetben. Történeti elbeszélését a politika- és gazdaságtörténet uralja, a történettudomány egyéb területei viszont – jóllehet többször feltűnnek, olykor külön (al)fejezetet is kapnak – kevésbé vannak jelen, mint az előző kötetben. A történéseket pedig szinte kizárólag felülnézetből szemléljük, az átlagember alig-alig kap szót. Ennek a redukciónak sok oka lehet, akár egészen prózaiak. Magam viszont azt gyanítom, hogy a háttérben a történeti struktúrák temporalizálódása áll, vagyis az a jelenség, amit a tartós folyamatok „élettartamának” radikális rövidülése okoz, sorozatos, gyors és gyökeres változásokat eredményezve, melyek megragadása és magyarázata komoly történetírói kihívás elé állítja napjaink jelenkorászait. Most azonban ne firtassuk ezeket a historiográfiai problémákat. Nézzük meg inkább mit tanulhatunk Kershaw Európa-történetéből.
A Financial Times kritikusa szerint „[e]nnek a könyvnek minden könyvespolcon ott a helye, legyen az történészé vagy laikus olvasóé – bárkié, aki meg akarja érteni Európát”. Hasonlóan gondolom én is. Annyit tennék még hozzá, hogy a brit történész kétkötetes opusa segít tisztán látni, hogy az európai történelmet és identitást az egység és különbözőség sajátos dialektikája formálta és formálja, valamint azt, hogy a demokratikus és autoriter rendszerek mit hoztak és hozhatnak a konyhára – és miért. Két vaskos kötet. Két fontos tanulság.