Oké, miskolci korában még Jakobovits Béla volt – Béla Jenbach csak bécsi színész korában lett. De azért a szülővárosát akkor sem felejtette el, amikor szegény színészből szépreményű librettista lett, és Leo Steinnel megírták a Csárdáskirálynőt, amelyhez zenét Kálmán Imre szerzett – siker lett, sőt, világsiker.

Béres Attila miskolci rendezésének második felvonásában, a bálban feltűnik egy tébláb fickó, azt mondja, ő Franz Lehár, de hiába csetlik-botlik, senki föl nem figyel rá. Ez persze nem dokudráma, vagyis kicsit sem számít, hogy Lehárnak legföljebb kisöccse lehetett volna Kálmán Imre, hiszen ő már ekkorra bezsebelte a Víg özvegy, a Luxemburg grófja és a Cigányszerelem sikereit; de hát most Lippert Weilersheimék báljában vagyunk, ők meg mit sem tudnak az operettvilágról.

A rendezőnek számos ilyen – vagyis apró – ötlete van, amelyek túlnyomó része igazán melengeti a közönség szívét, merthogy Miskolchoz kötődik, mondhatni, helyi érdekű. Például maga az orfeum is Miskolcon van; innen vágyik el Szilvia Párizsba, de nem annyira elvágyódás ez, mint inkább menekülés, és hát ez is bonyolult, mert leginkább Edvin karjába menekülne ez az orfeumcsillag, de persze csak akkor, ha Edvin feleségül venné. És nem, dehogy az arisztokrata udvarló vonzza, hanem csakis a szerelem hajtja, de hát mégiscsak a házasság a világ rendje. Pláne, hogy a Csárdáskirálynőben nem jelenidőt írunk, hanem Béres rendezésében 1914-et.

Így aztán itt nem Károly trónörökös lép színre – mint például Mohácsi János emlékezetes rendezésében előbb 1993-ban Kaposváron, majd 2012-ben Székesfehérváron –, hanem Ferenc Ferdinánd; ő legyeskedik az asszonyok körül, ő takarítja el az útból a férjeket egy-egy nagyköveti kinevezéssel (erre a poénra, mondjuk, hallottam egy diszkrét kacajt a nézőtéren), ő vet szemet a bálon Szilviára is, és ő jelenti be, hogy másnap Szarajevóba utazik – a többi meg már történelem, ugye.

Tóth Dominik és Baranyi Emma. Fotó: Gálos Mihály Samu

A Csárdáskirálynőt azonban hagyományosan nem a sztori viszi el – ami amúgy a szokásos döccenőkön át ütemesen halad a boldog vég felé – hanem a dalok, és elsősorban is a szereposztás. Legelébb azonban muszáj kiemelni, hogy a miskolci színház balettkara igazán elsőosztályú teljesítményt nyújt – Bodor Johanna fantáziadús koreográfiája meg se kottyan nekik; és hát sem Miskolcon, sem Pesten, de még Párizsban sincs az a Moulin Rouge, ahol így táncolnak a fiúk és a lányok.

A szereposztás a legfőbb szerepeket, a primadonnát és a bonvivánt tekintve elsősorban pedagogikus: két fiatal, nagyon fiatal színész játssza Szilviát és Edvint. Baranyi Emma nem kifejezetten primadonna alkat, viszont szépen énekel, Tóth Dominik énekével sincs különösebb probléma, de alakításuk leginkább a feladat abszolválásában merül ki, mintha mindig a következő akadályra, a következő pillanatra készülnének rá nagy elszántsággal. Rutintalanok, igen, és ennek bizony áldozatul esik a szenvedély, mármint Szilvia és Edvin szerelme, vonzalma, hogy az erotikát már ne is emlegessem…

De emlegetem mégis, mert nagyon is megvan – sok egyébbel, lendülettel, könnyedséggel együtt – a hagyományos második párosban, Bóni és Stázi kettősében. Rózsa Krisztián és Varga Andrea már együttes megjelenésében is mulatságos, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy felpörög tőlük az addig kissé vontatott és lagymatag báli atmoszféra. Rózsa Krisztián persze már addig is telejátssza a színpadot – mondhatnák, hogy a „Jaj, cicával” ezt nem nehéz, én meg mondanám, hogy bizony nehéz, és nem csak azért, mert végig kell emelgetni az egész tánckart, hanem mert hol a karban, hol szólóban a táncot is nyomni kell, és neki sem ez, sem a figurával való intenzív azonosulás csöppet sem esik nehezére.

Fandl Ferenc és Salat Lehel

És hát ott van Mixi és Pixi – illetve dehogy, szóval Miska meg Feri bácsi, akik nemhogy kicsit sem gügyék, de igazi, sűrű életes fickók, ők már mindent láttak, és mindenről-mindenkiről tudják, mit és mennyit ér. Fandl Ferenc és Gáspár Tibor szemlátomást élvezi a játékot és kiélvezi a gyakori reflektorfényt – jut nekik poén bőven. Miska kedvéért – na, mondjuk inkább, hogy makacs unszolására – dalra fakad a nézőtér is, némi „Hajmási Péter” azért kifér belőlünk.

Salat Lehel játssza a „nőbubus” trónörököst – és inkább nőbubus, mint trónörökös, de hát a poén is ebben van, nyilván. Kincses Károly kellően és arisztokratikusan butára veszi a valahai orfeumi csillag, Cecília férjét.

Cecíliát Eperjesi Erika játssza, némileg halványan, viszont tisztán énekelve. Nem könnyű elhinni neki az egykorvolt tüzes és a férfiak terén is túltapasztalt dívát, akinek a cipőjéből pezsgőt ittak és a lovakat kifogták a kocsijából, de a felkapaszkodás óhaját hitelesen hangsúlyozza. És ha a csillagkeresztes dámához Ferdinánd ágyán keresztül vezet az út, hát akkor úgy – mi tudjuk, hogy úgysem tart sokáig.

A miskolci közönség elégedett lehet, a díszlet és a jelmez is rendben (Horesnyi Balázs és Tihanyi Ildi munkája), és Béres Attila rendezése kiszolgálja a várakozásaikat. Az a bizonyos nagy ötlet, amely egy egész előadást át tud fogni, most éppen nincs meg, de a végére, egyenesen bele a vidám fináléba azért jut valami: háború van, ha nem tudnánk.

Tudjuk. De mennyire.

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.