Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„MI MEG CSINÁLJUK TOVÁBB…”

Beszélgetés Benkó Bencével a k2 Színházról
2022. jan. 24.
Ennek a színháznak a története plasztikusan mutatja az elmúlt tizenkét év kulturális háborúját, a színházi megmondók végtelen cinizmusát és dilettantizmusát, miközben ők, a színház nem harcolt, nem háborúzott – csak előadásokat csinált. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Revizor: Nagyjából tíz év a k2 Színház története, igaz?

Benkó Bence: Az egyetemi évekkel együtt tizenkettő. A társulat pedig 2014 óta működik, akkor végeztünk. A fázisok szempontjából az egyetemi évek nagyon fontosak, hiszen akkor nem volt úgymond tétje az egésznek, mi sem gondoltunk arra, hogy pénzt keressünk vele, vagy hogy mi lesz ebből. Az utolsó évben már azért akartuk, hogy megmaradjunk. Meglett a nevünk is, meg az alapítványt is megcsináltuk már az egyetem alatt. Ott már évadtervről beszéltünk, meg csapatról, ők persze kaposváriak voltak, és a Viktor Balázs, akit a pesti párhuzamos osztályból hívtunk. Így indultunk neki marha lelkesen, és ez a kvázi könnyedség szerintem az első két évadunkra is rányomta a bélyegét. Mármint jó értelemben.

R: Honnan volt pénz?

BB: Már a működési támogatásból – nagyon kevés volt, de akkor még lazán terveztünk, és keveset fizettünk nagyon. És ami fontosabb: mellénk álltak többen, többek között a Szkéné, aztán az Ördögkatlan, és Orlai Tibor is, aki évekig kifizette egy-egy bemutatónkat, először a Platonovot. A Bakfitty pedig a Stúdió K-val koprodukció volt.

R: Kezdetben mi volt a munkamegosztás Fábián Péterrel? El voltak osztva a feladatok?

bence trokannora
Benkó Bence. Fotó: Trokán Nóra

BB: Társulatvezetés tekintetében igen; mindig megbeszéltük, hogy ki kit hív fel, ki mit szervez, stb. Színházi munka tekintetében nem volt szabály vagy kimondott „elosztás”. Írtunk, ötleteltünk, rendeztünk. Egyébként ez az egyik sarkalatos pontja a Petyával kialakult nézeteltéréseinknek; ő aránytalanságokat érez a dologban, amit őszintén sajnálok, mert nagyon nem így gondolom, de elismerem, hogy lehet ebben félreértés és valós érzés. Van olyan terület és időszak, amelyben ő tett többet bele valamibe, van olyan, amelyben én. És sajnos van, hogy az ember nem lát rá dolgokra, amikor éppen történnek. Ez rá is igaz, rám is, tanulni kell belőle, mert utólag sajnos nehéz mit kezdeni az érzéssel és az ebből fakadó kritikával is, azon kívül, hogy „miért nem mondtad?”. Ez mindkettőnk sara és a legtöbb, amit tehetünk, hogy ezek kimondódnak és átgondoljuk a történteket mindkettőnk oldaláról.

R: A darabokat együtt írták? Ültek ketten a két gépnél?

BB: Igen. Egy gépnél. A közös rendezés meg úgy zajlott, hogy valamikor Petya volt előtérben, máskor én. A színészek előtt nem nagyon vitatkoztunk, de amúgy se. Szóval nagy vitáink soha nem voltak.

R: Aztán elmentek kőszínházakba, írni, rendezni.

BB: Az első Miskolc volt. A trilógia: Elza, Az emberek alkonya, Eklektikon 2048. És a második és harmadik részben már szerepelt a mi társulatunk is. Ez pénzügyileg is fontos segítség volt, de ezt nem mindenhol engedhetik meg; érthető, hogy az igazgató azt akarja, hogy elsősorban az ő színészei dolgozzanak. De Miskolccal kinyílt egy kicsit a kőszínházi világ. Aztán volt Pécs, a Mecseki tigris, Péter írta a darabot, én meg rendeztem. Ott nagyon jól éreztem magam. Szabadon dolgoztunk, minden segítséget megkaptunk.

R: A tantermi előadásokat mikor kezdték, és miért?

BB: Az első az Antigoné volt, ’17-ben, talán. Az egyik, talán a legfontosabb ok az volt, hogy szerettünk volna kalandozni a műfajokban. Nem tudtuk, hogy hogy fog elsülni, ráadásul tudtuk, hogy sok társulat foglalkozik ezzel, de aztán jól sült el. Ebben nagy segítség volt a MU Színház is, aztán kezdtek elterjedni az iskolákban ezek az előadások, és láttuk, hogy egyrészt működik, másrészt érdekel is minket. Jó volt kitalálni, hogy mit csináljunk meg, kötelező olvasmányt, vagy mást, milyen hosszú legyen, milyen legyen a foglalkozás… És a legfontosabb: a színészek nagyon megszerették. Ebben az évadban még a covid ellenére is a hónap legalább háromnegyedét végig tantermezik… Sok iskolával van már közvetlen kapcsolatunk.

R: Van ebből pénz?

BB: Most főleg ebből van. Szeptember-októberben húsz iskolának ingyen el tudtuk vinni az előadásokat, mert nyertünk pályázati pénzt. Most januárban már az iskolák fizetik.

R: Hányat játszanak a színészek egy hónapban?

BB: Nem tudom pontosan; ha tantermi előadás, mondjuk, tizenöt van, akkor ehhez jön még négy-öt színházi.

R: Mondja, hogyan jönnek a pályázati pénzek?

BB: Olyan nem volt, hogy semmit nem kaptunk.

R: Hallotta, hogy Fekete Péter Eszenyi Enikő csengeri színházának, amitől még nemigen láttunk semmit, 300 millió forintot adott abból a taopótló keretből, amire nem is jogosult?

bence szkarossy
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

BB: Nem, de mit csináljunk? Nekünk eddig maximum ötmillió volt a működési támogatás, és vannak az egyéb pályázatok, ami teljesen kiszámíthatatlan. Persze, több pénzből tudnánk több embert foglalkoztatni, de ha csak azt nézzük, hogy mi a produkciót akarjuk létrehozni egy fix csapattal, az valahogy összejön a hat állandó színésszel és a szerény stábbal.

R: Akkor nem fenyegeti a színházat, hogy le kell húzni a rolót?

BB: Nem. Legalábbis nem jobban, mint eddig bármikor.

R: Hogy merült fel, hogy maguk Petyával elválnak?

BB: Szerintem tavaly februárban kezdődött. A szegedi munkánk közben, amikor a Black Comedyt csináltuk. Bár azóta Petya elmondása alapján kiderült, hogy benne már régóta voltak érzések azzal kapcsolatban, hogy valami nem működik, csak nem beszéltünk róla. Szegeden volt egy kellemetlen jelenetünk, nem kettőnk közt, hanem egy harmadikkal, és én rosszul kezeltem ott egy konfliktusos helyzetet, ami Petyának joggal esett rosszul, mert ő igyekezett diplomatikus lenni, én pedig kevésbé. Hozzáteszem, hogy nehezen viselem az igazságtalan, lekezelő hangnemet, ami ellen akkor én hibásan léptem fel, de vállalom a véleményem. Megjegyzem, rögtön utána bocsánatot is kértem a harmadik személytől. Hogy ő ezt hogy fogadta, az már egy másik történet és nem is tartozik ide. A lényeg, hogy én akkor amúgy is meglehetősen rossz állapotban voltam, ez sem segített a helyzeten. És Petyával ezt nem tudtuk megbeszélni – egymástól vártunk kezdeményezést a beszélgetésre, ez is hiba volt sajnos, és későn derült ki a dolog. Aztán ebben a hangulatban készültünk a bábszínházi munkára, A Szerb Antal-kódra, és Petya azt mondta, hogy ő jobbnak látja, ha ő ezt egyedül írja, és a következő évadban is dolgozzunk külön. Mondtam, hogy jó, érthető, elfogadom, hogy úgy érzi, vesztettem a bizalmából, hátrébb lépek; és amúgy is volt egy olyan döntés, hogy próbáljuk ki magunkat külön. Szóval Petya írta a darabot, és elvben ketten rendeztük. Gyakorlatilag inkább a Petya. Ez igaz, ez tényleg így volt. Én eléggé a háttérbe húzódtam, a zenei dolgokkal foglalkoztam inkább, és kevésszer mertem beleszólni, leginkább a kibeszéletlenségből fakadó feszültségeink okán – nem jól mértem fel, akkor éppen mi volt az én játékterem, mit volt érdemes azért tenni, hogy mindenki komfortosan érezze magát és oldódjanak a feszültségek. Nem láttam, hogy Petya mit vár tőlem, ő sem, hogy én mit tőle. De én is megkaptam azt a pénzt, amit ő, és akkor ő megkérdezte, hogy szerintem ez jól van-e így. Nem volt jól, persze. Így maradtunk abban, hogy zenei rendezőként leszek feltüntetve. Aztán amikor a következő, vagyis a mostani évadról beszélgettünk, Petya előállt azzal, hogy ő lenne a k2 Színház vezetője, én pedig mint „főrendező” legyek jelen. Ő úgy látta jónak, hogy ő találja ki az arculatot, ő csinál mindent, övé a felelősség. Ez ultimátum volt, ki is mondta, hogy az, de belementem. Őszintén azt gondoltam, hogy ha neki ez könnyebbség, ha így könnyebben elvisel, és ezen az úton visszatalálunk egymáshoz, akkor legyen így. A társulat elé már úgy mentünk, hogy ezt mi megbeszéltük, ezek a terveink a jövőre nézve, ha kapunk egy saját helyet, vagy ha „csak” megy tovább a k2. Aztán ősszel jött ez a pinceszínházas pályázat, ahol megint kiderült, hogy nem lesz helyünk.

R: Ez nagyon megnyomta a csapatot, nem?

bence franczayvonne
Fotó: Franczia Yvonne

BB: Hát nagyon. Mert bíztunk benne, hogy ez rendben lesz. Aztán volt ott még némi hercehurca, hogy azért kaphatunk valami helyet, de ebből se lett semmi. Tudom, hogy ez már nagyon megviselte Petyát. Besokallt. Ezt el is mondta nekünk. Elmondtuk a társulatnak, hogy szerintünk lassan lehúzzuk a rolót, és akkor a színészek hoztak minket vissza a szakadék széléről. Azt mondták, nem olyan nagy baj ez, meg hogy mitől más most, mint egy éve, meg két éve, és hogy ők örülnek, hogy itt van ez a gárda… Szóval nagyon jóleső, megható monológok hangzottak el, és akkor mondtuk, hogy jó, nyomjuk. De ebben a helykeresésben a Petya tényleg egyedül volt, mert nem akarta az összes kudarcot ránk dönteni, és hát nagyon megviselte. Láttunk egy embert, aki arról beszélt, hogy ő ebben tönkrement, ami tök érthető. És elhangzott még sok minden, de hát ez tényleg csak ránk tartozik. És most az a helyzet, hogy a Petya elmegy, mi meg csináljuk tovább. Fontos emlék marad számomra a mostani k2-s karácsony, amikor ezt már tudtuk. Ilyenkor egymást ajándékozzuk mindig. Engem idén Petya húzott. És minden hibánk, kibeszéletlenségünk és nézeteltérésünk ellenére, több hónap után megöleltük egymást és nagyjából annyi tudtunk mondani, hogy szeretjük a másikat. Ez persze nem old meg mindent, de számomra azért mégis ott van benne ez a tizenkét év. Petyának is vannak tervei, erről ő biztos mesél és az egész csapat szurkol neki. A mi nevünk megváltozik, mert ehhez Petya ragaszkodik, és ezt megvitatva a csapat úgy döntött, hogy tiszteletben tartjuk a kérését. És most azon vagyok, hogy minél többet beszélgessünk a csapattal, kitárgyaljuk az elképzeléseket, a tanulságokat. Fontos hónapok ezek, mindenkiben ott a szándék és a támogatás egymás irányába. Jó volt látni, hogy mind tenni szeretnénk érte, hogy működjön: hogy beszéljünk, mondjuk el egymásnak mindent, legyen rendszeres a társulati ülés, ne féljünk a bajoktól, mert közösen megoldhatók lehetnek. Ebben hibáztunk sokat az elmúlt években Petyával, kettőnk között és a társulaton belül is – ezeket is kimondtuk. Fontos kimondani és belátni dolgokat – látjuk körülöttünk, a szakmában is, hogy mi történik azokkal, akik nem teszik meg ezeket a lépéseket. Szeretném hinni, hogy tanulhat az ember a hibáiból, a későn felismert tévedéseiből, a visszajelzésekből, és kellő energiával változtathat is a rossz berögződéseken. Én a már említett február óta ezen dolgozom magamban is, azt hiszem, mára inkább több, mint kevesebb sikerrel, de erről majd beszéljünk pár év múlva. Vagyis elindult egy keresgélő, definíciós folyamat a csapatban. Vannak olyan dolgok, amiket most, ebben a nulladik pillanatban ki kell mondani; az egyik az, hogy nem sírhatunk tovább azon, hogy nincs helyünk. Más nézőpont kell: nincs helyünk, de ha véletlenül lesz, akkor majd nagyon örülünk. De addig is megyünk tovább, úgy, hogy nincs helyünk. A hely egyébként nem feltétlenül egy színházat jelent, ezt is ki kell mondani, hanem egy helyet, ami lehet egy lakás, bármi, ahol együtt tudunk lenni, ahol beszélgetni tudunk. Egy bázist, ahol elfér néhány asztal meg szék. Ahol tervezhetünk, ahol adott esetben próbálhatunk, ahová szervezhetünk programokat, beszélgetéseket, kisebb projekteket, alkalmi, színházi-performatív megmozdulásokat, közönségtalálkozót – bármit. Azt is ki kell mondani, hogy én ugyan társulatvezető leszek, de a csapatban munkamegosztás lesz. Nincs pénzünk több emberre, tehát fontos, hogy egymás válláról vegyünk le terheket és tudjuk, hogy mindenki felelősséggel tartozik a csapat működéséért. Szeretnénk nyitni különböző társadalmi projektek felé, vannak ötletek, de még korai elmondani, tervezünk, megbeszélünk, tanulságokat vonunk le – nem sietünk, nem is szeretnék úgy tenni, mintha minden megoldás a kezemben lenne. Fontos, hogy közös legyen a gondolkodás, és ne féljünk attól, ha valami nem működik elsőre. Ezek apró, de fontos nézőpontváltások. Közben persze tervezzük az évadot is, lesznek „hagyományos” bemutatóink, meg a tantermi előadások. És évad végéig velünk van Petya is, persze, aztán nyáron az Ördögkatlanon lesz a nagy búcsú. Kapunk egy k2 udvart, ahol mindenki, aki eddig benne volt a csapatban, ott lesz. És az utolsó napon a tornateremben kétszer eljátsszuk a Züfecet. Mindenki, aki valaha megfordult az előadásban vagy k2-s színész volt, átmegy a színen legalább egyszer. És a k2 vége az lesz, amikor Oszi, vagyis Domokos Zsolt meghajol a darab végén.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek