William Shakespeare: Szentivánéji álom / Budaörsi Latinovits Színház
2021.12.27.

Az egyik szemem nevet, és ha nagyon őszinte akarok lenni, a másik se könnyezik, miközben egyfolytában azon gondolkodom, lehet-e, kell-e újat mondani egy olyan agyonjátszott darabról, mint amilyen a Szentivánéji álom. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

És ez most nem annyira a sokat látott kritikus dohogása arról, hogy a tucatnyi Shakespeare-vígjátékból miért mindig ugyanazt a kettőt-hármat tűzik repertoárra a színházaink. Rendben, persze, gondolni kell azokra a nézőkre is, akik most találkoznak először a szöveggel, és ha innen nézem, akkor a Budaörsi Latinovits Színház év végi bemutatója (szinte) hibátlanul teljesíti, amit maga elé állít lehetséges követelményként. Fehér Balázs Benő Szentivánéji álom-rendezése nem rukkol elő gyökeresen új értelmezéssel, miközben tisztességgel elmeséli a jól ismert történetet, és eközben azt is egyértelművé teszi, hogy őt mi érdekli valójában az egész őrületből.
 
Göndör László és Laboda Kornél az előadásban
Göndör László és Laboda Kornél az előadásban
Poéngyilkos leszek: a rendezőt csakis a színház foglalkoztatja, meg az, hogy hogyan csinálódik mindez. Szatirikus és önironikus látleletéből az derül ki, hogy olykor vérrel és verítékkel, máskor viszont nagyképűen, öntelten, egymásra és a világra süketen születik a héttől háromnegyed tízig tartó esemény. Egy legalább két számjegyű IQ-val rendelkező színésznek nyakig benne lenni egy ilyen folyamatban idegőrlő lehet, kívülről, különösebb tét nélkül nézni viszont tény, hogy rettentő mulatságos: igen, Fehér Balázs Benő előadásában a korlátolt mesteremberek korláttalan bénázása kerül a fő helyre, az athéni udvar súlyt nem hordozó keretté lesz, de az athéni erdő tündérlakóinak szála is áttetszővé vékonyodik idővel.
 
Amúgy ez majdnem mindig bejön, mármint amikor a színház „metázik”, vagyis önmagáról beszél, a néző nem titkolt izgalommal kukucskál a kulisszák mögé, a színházcsinálók pedig fürdőznek a rájuk (?) vetett fürkész tekintetekben. A titok nyitja pofonegyszerű: a nézőt többé vagy kevésbé elbizonytalanítja, hogy amit lát, az valóság vagy csak játék (a Szentivánéjire igazítva: valóság vagy álom). Aki a színlapra egyetlen pillantást vet, annak sok kétsége nem lehet (vagyis épphogy rengeteg kérdése támad) azzal kapcsolatban, hogy mi vár itt ránk ma este: a mesteremberek nem Nádasdy Ádám invenciózus neveit viselik, hanem a sajátjukat, így aztán Böröndi Bence színművészt Böröndi Bence színművész alakítja és így tovább. 
 
Böröndi Bence és Takács Katalin
Böröndi Bence és Takács Katalin
Kezdem a végéről: az athéni Rómeó és Júlia, azaz Pyramus és Thisbe históriájának, itt szerényen Göndör-Laboda-Ovidius által jegyzett tulajdonképpeni előadása, ami máskor laza, pezsgős-konfettis levezetés az összegabalyított szerelmi szálak végre-valahára történő kibogozása után, Fehér Balázs Benő elképzelésében és Komán Attila dramaturgi munkájában a fő attrakció lesz. Nem csak hosszában, de mélységében és szélességében is a mesteremberek szerencsétlenkedése uralja (túl) a második felvonást; az, hogy az athéni udvarból ki-, majd oda visszaszökött szerelmesek a nézőtér első sora elé beiktatott székeikből velünk együtt némán nézik a mókát, nem kicsit megúszós ötlet. 
 
De mondom, nem panaszkodom (nagyon), mert ahogy a Göndör László nevű, Göndör László játszotta rendező víg tort ül alkalmi formációján, az röhögségesen delikát mulatság. Az biztos, hogy nem ez a hisztériára hajlamos fiú a legélesebb kés a fiókban, öntudata és ambíciója viszont annál nagyobb (a lynchi buddhista meditatív spontanenitásért külön főhajtás). Hűséges fegyverhordozója Laboda Kornél dramaturg (játssza: Laboda Kornél), aki finomkodó, okvetetlenkedő, hangzatos kifejezésekkel labdázó fontoska. Szőts Orsi Szőts Orsi által alakított asszisztensébe mindketten előszeretettel törlik a lábukat: ő az az elszánt és igyekvő örök lúzer, aki akkor se csinál jól semmit, amikor véletlenül jól csinál valamit. Innen szép győzni, és a háromfős színésztrupp hozza a papírformát: Böröndi Bence Böröndi Bencéje önmagába szerelmes celebféle, Hajmási Péter Hajmási Pétere jobb sorsra lenne érdemes, ha engedné szóhoz jutni a rendezői és dramaturgi terror, míg Dióssi Gábor szerepében Dióssi Gábor elvarázsolt és elfoglalt csodabogár.
 
Hajmási Péter és Böröndi Bence
Hajmási Péter és Böröndi Bence
A mesterembereknek bejárása van a tündérvilágba is, hiszen ők játsszák Titánia részben átnevezett és kibővített segédszemélyzetét is, és nem csak Böröndi Bence szamárrá változtatásakor: a tündérkirálynő vörösruhás és -parókás, fehérre maszkolt arcú sleppjeként fegyelmezetten hajtanak végre. A színpadszéles rózsaszín revüfüggöny előtt az athéni udvar fix erőviszonyait skiccelik fel az első jelenetek, de a lényeg a pink felszín mögött van: három oldalról vérvörös bőrfalak határolják a néhány sudár fehér fával jelzett, Twin Peakses hangulatú athéni erdőt. 
 
Józsa Tamás eklektikus zenéje tündéres-mesekönyves melódiáktól zúgó-fenyegető atmoszféráig terjed. Devich Botond díszlete és Szakos Kriszta jelmeze szépen összenő az akusztikus világgal és egymással: a(z athéni) valóság többnyire egyhangú, azaz egyszínű ruhái után az erdőmély vörösben és fehérben ragyog. Fekete Ádám Pukkjának festett Hieronymus Bosch-öltönye csodálatos találat, de a játék is remek: a bajkeverő szomorú bohóc ön- és közröhejesen tevékenykedik, nem elsősorban ura, hanem a saját nagyobb boldogságára. 
 
A tündér- és embervilág ura Ilyés Róbert: Théseusként és Oberonként egyaránt a hatalmi szó híve, aki nem tűr ellentmondást. Takács Katalin elnyomott, a nyelvet törve beszélő Hippolytája után mindenható és megalázott Titániaként is figyelmet követel. Szép apróság, amikor ő ugyanúgy szorítja magához Böröndi Bencéjét, mint egy órával korábban őt Hippolytaként Théseus. (Zárójelbe kényszerítem újabb okvetetlenkedésemet: értem, hogy /a/ koncepció a nagyon művi külső, de mégis mintha túl sok bízódna a látványra, amit aztán tartalommal ki-ki képességeihez mérten tölt meg.) 
 
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Budaörsi Latinovits Színház
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Budaörsi Latinovits Színház
És akkor még ott vannak a szerelmesek is, akik Shakespeare-nél hagyományosan csereszabatosak, vagyis összetéveszthetőségük cél és eszköz egyben. Izgalmas választás(nak tűnt), hogy a két lányt két korban, habitusban markánsan különböző színésznő, Hartai Petra (Hermia) és Spolarics Andrea (Heléna) alakítja, ám az eredmény nem indokolja a döntést: a borítékolhatónak gondolt eltérő motivációk nem kerülnek napvilágra, hiába érdekelne engem nagyon a korosodó Heléna privát tragédiája. Fröhlich Kristóf laza hipszter Lysandere mellé a karót nyelt öltönyös-garbós Chován Gábor Demetriusa, meg a merev döntnök apósjelölt Lugosi György triója csatlakozik. 
 
Lehet, hogy most úgy tűnik, mintha mindennel elégedetlen lennék, pedig korántsem: egy koherensen működtetett rendszerben igen jó színvonalú színjátszás folyik egész este. Már javában benne jártunk az előadásban, amikor azon kaptam magam, hogy amit máskor hiányolok a kétségkívül igyekvő, valós téttel rendelkező kihívásokat magának kereső budaörsi színház munkájában, az most végre a maga teljességében észlelhető. Látszólag nem nagy dolog ez, mégis fontos ígéret a közeli és távoli jövő munkáira; arra gondolok ti., hogy bár ezúttal nyolc-hat a társulati tagok és a vendégek aránya a színpadon, az egymásra figyelés és a közös célért dolgozás, vagyis a minőségi csapatmunka ragyogó. Márpedig ezért érdemes.