El a kezekkel a papámtól!
2021.12.10.

Dobó Kata gyerekfilmjének ideológiai üzenetei éppoly eklektikusak és kaotikusak, mint végtelenül giccses látványvilága. SÜLL KRISTÓF KRITIKÁJA.

Erotikus humorral túlfűtött, a 2000-es évek eleji magyar filmek korszakát idéző vígjátéka után egy „ártalmatlan” (vagy legalábbis annak vélt) gyerekmesével vár minket a moziban Dobó Kata és a Kálomista-féle MEGAFILM Kft. Az El a kezekkel a papámtól hiánypótló alkotásnak is mondható, hiszen hasonló, klasszikus mesebeli, illetve fantasy-elemekkel keveredő családi és ifjúsági filmek gyakorlatilag az 1980-as évek óta nem készültek. 
 
1983-ban két ilyen alkotás is napvilágot látott: egyrészt Lázár Ervin történetének adaptációja, a Szegény Dzsoni és Árnika Sólyom András rendezésében, másrészt Rózsa János Grimm-mesékből táplálkozó Boszorkányszombatja. Az évtized második felében Békés Pál meséje, a Doktor Minorka Vidor nagy napja került nagyvászonra — azóta viszont nem nagyon bővült a műfaj, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a hazai élőszereplős játékfilmek egészében alig három tucatról mondható el, hogy kifejezetten gyerekközönséget céloz meg. 
 
Az El a kezekkel a papámtól viszont beleillik a sorba: főszereplője egy édesanyját elvesztő kislány, Dorka (Marczinka Bori), akinek új kihívásokkal kell szembenéznie, mikor apja (Bokor Barna) hazaállít csinos, ám annál alattomosabb leendő menyasszonyával (Pálmai Anna). Dorka egyből érzi, hogy a nő valójában a mesekönyvekből ismert, megtestesült gonosz mostoha, ám senki nem hisz neki, így ennek bizonyításához táborvezetője, Eszter (Csobot Adél) segítségére is szüksége lesz. 
 
Dobó filmje bár szellemi örököse az említett alkotásoknak, mégsem a Szegény Dzsoni és a Boszorkányszombat középkori fantasy-s settingjének és gótikus kastélyainak világát követi, de jóval stilizáltabb, és földtől elrugaszkodottabb a Doktor Minorkánál, és még inkább a szintén Lakner Artúr meséjét feldolgozó 1935-ös Édes mostohánál. Sokakban a Tim Burton-féle Charlie és a csokigyár atmoszféráját idézte fel, ám — sajnos — talán közelebb áll a valósághoz, hogyha látványvilágát némely kifejezetten televíziós forgalmazásra szánt Disney-film és az 1984-es Végtelen történet furcsa elegyeként képzeljük el. Ez nem azt jelenti, hogy a díszletek „olcsónak” tűnnek, a megállapítás inkább azok rendkívül élénk színvilágára, cukormázas, színes-szagos jellegére vonatkozik, ami egyszerre teszi „filmszerűtlenné” és régimódivá az összképet.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Míg Burton filmjében fellelhetőek egyedi vizuális motívumok, frappáns háttérelemek, addig Dobó alkotásának külcsínjéből hiányzik egy egységes, jól körülhatárolható koncepció. Pasztell és harsány, komplementer és egymáshoz közel álló színek egyaránt elözönlik a képmezőt — mintha a színek lehető legszélesebb skáláját akarták volna felvonultatni a készítők. A tárgyi világ is hasonlóan kaotikus. Néhány elemében (mint az édesapa külseje és autója) megidézi forrásanyagának megjelenési időszakát, a 40-es éveket, de feltűnnek benne cirkuszi és tündérmese-motívumok, egy-két furcsa masinájával és koboldszerű lényével pedig eszünkbe juttathatja a német családi fantasy-komédiák (pl. Catweazle-filmek) hangulatát is. Ha mindez nem lenne elég, Dobó musical-betétekkel is színesíti a filmet; ezek némelyike nem is a film saját világából indul, hanem inkább abból kilógó, beleerőltetett videóklipnek érződik.
 
Mindez persze ízlés dolga; aki fogékony a végletekig stilizált, színpompás és eklektikus mesevilágokra, annak nem akadnak majd gondjai a film látványával. Más kérdés, hogy mi húzódik meg a külcsín mögött, mit is akar üzenni nekünk a film — ez már fejtörést okozhat a nézőknek. Egyrészt Dobó egy klasszikus mesét igyekezett vászonra vinni, ami 2021-ben (a Shrek-széria, vagy a Csillagpor után) rendkívül idejétmúltnak mondható. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a populáris kultúra, és azon belül a gyerekmesék is túlnőttek már az egykori állatmesék és egyéb fabulák világképén. Míg azok cselekményvilágában minden karakter pozíciója rögzült és felülírhatatlan volt, ma már nem olyan magától értetődő, hogy egy szörny- vagy egy boszorkányfigurának mindenképp a negatív, míg a szőke hercegnek a pozitív oldalon kell állnia a központi konfliktusban. 
 
A nyugati kultúra és művészet bizalmát vesztette korábbi toposzaiban és kliséiben, Dobó mégis a hagyományos felállást élteti, sőt egyfajta cselekménybeli fordulatként tálalja mindezt. Nem azon kell meglepődnünk, hogy a külseje miatt gonosznak vélt mostoha valójában jótét lélek, hanem azon, hogy ténylegesen romlott. Hiába közeledett kedvesen Dorkához a film elején, a kislány először (mai szemmel) alaptalannak tűnő rágalmai igazolást nyernek: Pálmai karaktere valóban gonosz, mert a mese szerint annak kell lennie. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ez a regresszív történetmesélői gesztus nem meglepő a film elkészültének kontextusát, a gyártó cégét és stábját tekintve: az El a kezekkel a papámtól! egyfajta válaszlevélként is elgondolható, mely a Meseország mindenkié című könyv botrányt kiváltó politikai üzenetére reagál. Meseország nem lehet mindenkié, legalábbis holmi (eleve) gonosz mostoháké semmiképp sem, de annál inkább kitüntetést érdemel az igaz, heteroszexuális szerelem, melynek beteljesülése megérdemli a lehető legdíszesebb és -barokkosabb ábrázolásmódot is.
 
Mindennek azonban ellene feszül akár Frici (Nagypál Gábor), akár Hudák (Járai Máté) karaktere. Előbbi egy meleg nagybácsi szerepét tölti be Dorka életében, aki idősödő kora ellenére látványosan nem tervezi senkivel összekötni az életét, emellett rendkívül bohókás és talán a legszínesebb ruhával rendelkezik az összes karakter közt — mondhatni erősen camp jelleget idéz a külseje és a viselkedése egyaránt, és a queer-kultúra sajátos ízlésvilágát tükrözi. Még feltűnőbb, hogy amikor Dorka a mostohája kapcsán felteszi Fricinek a kérdést, hogy hány anyukája lehet egy embernek, a férfi humorosan azt válaszolja: ha jól tudja, nyolc. 
 
Hudák karaktere egy kissé állatias külsejű, szőrös férfi, aki föld alatti bunkeréből bámulja távcsövén a táborozókat, és rendkívül csalódott, amikor véletlenül nem egy gyereket, hanem a felnőtt Esztert sikerül csapdába ejtenie. A karakter abból a szempontból is kilóg a filmből, hogy némileg követi a kortárs mese-dekonstrukciók receptjét, és perverz jelleme ellenére végül kedves és segítőkész figurának bizonyul. Előfordul még pár korrupcióra és sikkasztásra irányuló, „kikacsintós” poén is a filmben, ami megint csak nem várt tényező az Elk*rtuk producereinek legújabb filmjében.
 
Nem könnyű tehát eldönteni, milyen világnézetet igyekszik közvetíteni Dobó Kata második nagyjátékfilmjében. Ez az ideológiai zavar fakadhat a nem túl tudatos hozzáállásból, vagy a kicsit mindenkit kiszolgálni akaró attitűdből is — az azonban bizonyos, hogy nem próbál politikai üzenettől mentes, ártalmatlan szórakozás lenni; és hogy az inga merre leng ki inkább, mindenki maga döntse el.