Több mint egy hónappal ezelőtt kezdődött a Meseország mindenkié című kortárs magyar meseantológia kálváriája. A könyv projekciós felületté vált egy átpolitizált témában, ami a szexuális másság és annak elfogadása. A könyv szimbolikus elpusztítói és a velük egyetértők erkölcsromboló szándékot tulajdonítottak az alkotóknak. A védelmezők megpróbálták elfogadtatni legalább azt a közös etikai minimumot, amely szerint könyvet nem pusztítunk el, és alkotót nem fenyegetünk, amiért a szabad alkotás jogát gyakorolja. Megszólaltak politikusok csakúgy, mint a könyves és a pszichológus szakma nagyjából egésze. És mivel a futballon kívül a gyerekneveléshez, a politikához és az irodalomhoz értők országa vagyunk, ehhez a vitához el sem kellett olvasni a könyvet. Igaz, nehéz is lett volna, mert az első támadások hírére elkapkodták a vásárlók a (szintén durva támadásoknak kitett) könyvesboltokból.

Az instant információszerzés korában, amikor az internetről majdnem minden tartalom elérhető, csak éppen egy frissen megjelent print kiadvány nem, sokan az első pillanattól félreértésekre és félinformációkra alapozták az érvelésüket. Ha gyerekkönyv, akkor biztosan a Pagony Kiadó adta ki, hiszen a Pagony „a” gyerek- és ifjúsági könyvkiadó; ha pedig a Labrisz Leszbikus Egyesület a kiadó, akkor mi más lehetne a könyv témája, mint a melegség. Az érzékenyítés szándéka is csak úgy kerülhetett a könyvet támadók célkeresztjébe, hogy nem tanulmányozták az Emberi Jogi Nevelők Hálózatának munkatársai által általános iskolás korú csoportok számára készített Foglalkozásterveket. Ha megtették volna, bizonyára nem aggódnának a gyerekeinkért. Ez általában így szokott lenni a tudatlanságból fakadó félelmek, a különböző előtagú fóbiák esetében. Lezajlott a szemünk előtt egy folyamat, amelyből meg lehetne írni egy jóformán az összes humán tudományterülettel érintkező esettanulmányt. De ez itt egy könyvkritika.

A vitában a fő félreértést természetesen az a feltételezés okozta, hogy az antológia meséi a szexuális másságról szólnának. Valójában a mindenfajta másság miatti kirekesztettségről, illetve – a műfajból adódóan a feloldást hozó vég szabályát követve – a kirekesztettség megszüntetésének lehetőségéről szólnak. A könyv kiadói és szerkesztői gárdájának bevallott célja volt, hogy ezt a tapasztalatot a mesék vivőanyaga segítségével juttassák el a célközönséghez, elsősorban a gyerekekhez, mégpedig klasszikus mesék átiratainak formájában. Ismert alkotókat kértek fel egy-egy mese megírására, emellett pályázatot írtak ki publikációval még nem, vagy alig rendelkező szerzők számára.

A Meseország mindenkié Bölecz Lilla finom humorú, költői illusztrációinak köszönhetően üdítő látványt, ám kevés olvasói örömet tartogat. Sajnálom a kudarcot, ugyanakkor úgy vélem, ez a kudarc kódolva volt e tiszteletre méltó vállalkozás alapgondolatában.
Sokan leírták előttem, hogy az antológia szövegei erősen hullámzó színvonalat mutatnak. Mint minden antológiában, ebben is akadnak emlékezetes darabok. Ilyen Kasza Kriszta lendületesen és bájos humorral megírt meséje (Trivadar, a háromfülű nyúl). Csehy Zoltán ellentmondást nem tűrően és lehengerlően szellemes verses meséje (Házasodik a herceg) egy leporellószöveg célratörő tömörségével, míg Tompa Andrea gyönyörűen archaizáló nyelven megírt meséje (Vaslaci) éppen lassú tempójával tud lefegyverezni. Lakatos István mese helyett szuggesztív hangulatú novellát írt arról, mitől lett gonosz az antihős (Mese a boszorkányról).

Negatív példákat nem említek. Komoly dilemma elé állított ugyanis, hogy mérhetem-e ugyanazzal az esztétikai mércével a többkötetes prózaíró és a rutintalan műkedvelő szövegét. A válasz elvben akár igen is lehetne, leegyszerűsítve: miért ne írhassam meg egy szövegről, hogy rossz? Ám a dilemma itt abban áll, hogy etikus-e véleményeznem egy olyan szöveget, amelynek a szerzője – előfeltevésem szerint, és erre mindjárt visszatérek – a szöveg által közvetített keserű élettapasztalat megélője. És mivel ezek elé a dilemmák elé a szerkesztők állítottak, jelen kritikai megszólalásom elsősorban nekik, és nem a szerzőknek szól.

A könyvön belül nem találtam forrást, ami arra utalt volna, hogy az érintett marginalizált csoportok tagjait biztatták meseírásra. Sem Nagy Boldizsár szerkesztő előszava nem utalt erre, sem pedig a kötet végén elhelyezett rövid szerzői bemutatkozó szövegek. A műkedvelők bevonásának gesztusát mégis spontán módon úgy értelmeztem, hogy a szerkesztők nemes szándéka szerint maguk az érintettek ülhettek a mesemondó székébe; médiumot kaptak, amely kihangosítja és mások számára is átélhetővé tudja tenni a tapasztalatukat. Ebben az előfeltevésben egyébiránt megerősített az a videó, amelyben az antológia két szerzője egy-egy marginalizált csoport tagjaként vallott magáról. Ha olvasóként kezdettől bevonom az értelmezésbe a szerzők vélt élettörténeti tényeit, az óhatatlanul módosítja az olvasói attitűdömet. Előtérbe kerül a megilletődöttség, a tisztelet, a lehető legnagyobb nyitottságra törekvés – és a szövegminőséggel szembeni elvárások zárójelbe tétele. Ez pedig olyan pozitívan diszkrimináló attitűd, ami lehetetlenné teszi a kritikával szembeni elvárások beteljesítését. Márpedig a jól megmunkált szöveg iránti igényt nem lehet zárójelbe tenni, kivált gyerekkönyvek esetében.

Az előszóból érthetővé válik, miért ragaszkodtak a szerkesztők a klasszikus mesék, mondák, mítoszok átirataihoz. Meggyőző az érvelés, amely szerint a ma klasszikusként, illetve népmeseként ismert mesék maguk is átiratok, tehát termékeny kísérlet lehet az évezredes toposzokat új kulturális közegbe ültetni és a módosítások által más megvilágításba helyezni. Jó, hogy nincsenek tabuk a témaválasztásban; az író bármilyen anyaggal dolgozhat, és bármivé alakíthatja azt. Nem értelmezhető az a kérdés, hogy egy klasszikus, a normák szerinti küllemű és identitású mesehős átírható-e testi fogyatékkal élő, meleg, cigány, transzgender mesehőssé. Persze hogy átírható. A kérdés mindig az, hogy sikerül-e. Nem válik-e a klasszikus mese önmaga paródiájává. Benne felejtődnek-e tételmondatok a szövegben, amelyek, akár egy kijelzőn, ott villognak a homlokunk mögött, jelezve, hogy „üzeneted érkezett”. Ki lehet-e e húzni indokolatlanul felbukkanó és kifejtetlenül elsikkadó történetszálakat. Lehet-e lefaragni a túlírtságból. El lehet-e egyengetni a stiláris bakugrásokat. A kötet több szövegében nem sikerült elkerülni ezeket a csapdákat. Ez szerkesztői dilemma is. A rossz mondatért végső soron a szerzőnek kell vállalnia a felelősséget, és nem egyszerű eldönteni azt sem, mikor javítok egy szöveget, és mikor erőltetem rá a szerzőre a saját irodalmi ízlésemet. Ennek a könyvnek az esetében ráadásul ennél erősebb gátlások léphettek működésbe a szerkesztés során: ha nincs saját tapasztalatom arról az élethelyzetről, amelyről a szerző beszámol, hogyan tudom úgy javítani a szövegét, hogy ne lúgozzam ki belőle azokat a motívumokat, amelyektől hiteles az önvallomás?

A Meseország mindenkié szerkesztői koncepciójából éppen annak végiggondolását hiányolom, hogy a közvetlen tapasztalat miként válhat esztétikailag értékes szöveggé. A megoldás a poétikailag megformálatlan, reflektálatlan, de az elsődleges élettapasztalat szempontjából maximálisan hiteles megszólalás lehetett volna. Talán termékenyebb lett volna kirekesztettséget megélt emberek saját élettörténetét alapul venni, és ezeket az énelbeszéléseket formálni újra, transzformálni mesévé, vagy más szövegtípussá. Nem véletlen, hogy az életútinterjúk telis-tele vannak csodálatos hasonlatokkal, utánozhatatlan nyelvi fordulatokkal, minden művészi szövegformálást megszégyenítő, költői sűrítésekkel. Talán ezért válhatott sikeressé a verbatim módszer egy másik közegben, a színházban. Fölvetődhet bennünk, hogy a verbatim színház szövegalkotási módszerét hogyan lehet felhasználni más, írott műfajokban. Ám ez egy másik koncepció lenne, egy másik könyv, amelynek a kritériumait, belátom, nem lehet számon kérni a Meseország mindenkié című köteten.