Závada Péter: A széplélek / Stúdió K, online változat
2021.05.16.

„Örökös rejtvény maradok magam és mások számára” – mondta II. Lajos bajor király, s szinte ezt igazolandó, elkészült egy ismeretterjesztői erényekkel és filantróp reményekkel teli álomjáték a mesekastélyokat építtető, s országát romba döntő uralkodóról. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

A mű alcímében térdrámának nevezi magát, de ehhez a meghatározáshoz sem a Bobor Ágnes elképzelése alapján megépített, vörös talajon mellig vagy derékig felérő fehér, múzeumi posztamensek rendszere, sem a Gyarmati Kata által gondozott szöveg nem ad elég fogódzót. A kamerán keresztül élvezhető produkció épp térbeliségétől fosztatott meg. Elképzelhető viszont, hogy hagyományos előadások esetében minden másképp alakul, s érzékelhető lesz valami, a múltat a jelennel egybe horgoló hálózatos tér-idő szerkezet is. 
 
Nyakó Júlia és Spilák Lajos
Nyakó Júlia és Spilák Lajos
Závada Péter, a színházi emberként is egyre gyakorlottabb költő letett már annyit az asztalra, hogy érdeklődve várjuk, kinek véli, minek érzi, s legfőképp mifélének írja meg a bajorok Őrült Lajosnak, Hattyúkirálynak, Mesekirálynak is nevezett, problémás uralkodóját. A Geréb Zsófia által rendezett előadás szórólapja azt kérdi: „Szükségszerűen tragédiához vezet-e, ha egy király nem elég erőszakos az uralkodáshoz? A lenyűgözéshez való vonzódás mindenkor a hatalomhoz való vonzódás is egyben? Kivonhatjuk-e magunkat művészként vagy műkedvelőként a politikából, hogy zavartalanul bontakoztathassuk ki géniuszunk hatalmas szárnyalását?” Ez csalogató fölvezetés, de – bár némi egyezés nem tagadható – a darab a mostani megformáltsági szintjén nem erről szól. 
 
Kapunk útmutatást az előadást illetően is: „A széplélek egy, a német romantikától a Harmadik Birodalom időszakán át napjainkig ívelő kórusműn keresztül boncolgatja történelem, politika és esztétika viszonyát, miközben a zsigerekig áthatja Wagner zenéje.” Ez a boncolgatás megtörténik, de a beígért „kórusmű” nem születik meg. Mindez nem jelenti azt, hogy más rendezésben, magasabb zenei szinten feldolgozva, s a töméntelen Wagner-muzsikát nem csupán bizonytalan hangminőségű illusztrációként használva, ne lenne ez egyszer lehetséges. 
 
Závada érzékenységét és elbeszélő tehetségét jelzi, s Gyarmati Kata kontrolláló erejét is mutatja, hogy gazdaságos dramaturgiai rendben adagolva, szinte minden színes-szagos történés és jellemző adalék megjelenik az est során, ami a szerencsétlen, ám formátumos élet görcsös kanyargását és helyben topogását érzékelteti. Az atyának, II. Miksa bajor királynak már vérében volt a művészetek pártolása, de vérében volt a fekete pedagógia élvezete is. 1845. augusztus 25-én született Lajos nevű, majd három évvel később világra jött Ottó nevezetű fiát gyengének ítélve, spártai módon, szó szerint kenyéren és vízen nevelte, álmukból recsegő trombitaszóval keltette, keményen büntette, s mindkét – elmebeli rendellenességgel sújtott – gyermekét megnyomorította. 
 
Sipos György, Homonnai Katalin és Nagypál Gábor
Sipos György, Homonnai Katalin és Nagypál Gábor
Lajos egész későbbi életét a gyakorlati életből való menekülés, s a kötelező emberi társaságoktól, valamint a közeledni próbáló nőktől való iszonyodás jellemezte. Miksa halála után, 19 évesen került trónra, amikor is azonnal a mindig adósságokban úszó Wagner személyének és zenéjének kiheverhetetlen hatása alá került. Átélvén a germán mítoszok történeteit, uralkodói küldetéstudat sarjadt benne, amit a szerepjátszó, s adatferdítésben is verhetetlen Wagner sokféle módon gondozott, nem is haszon nélkül. Lajos álmodott, szépelgett, s még házasságot is tervezett Zsófiával, de megmenekült a menyegzőtől. Ezt követően, a miniszterek botránkozásának közepette, öntötte a pénzt a Disney-filmekből ismerős barokk-rokokó várkastélyokba, színi előadásokba, és legfőképp a Wagner-bemutatókba. Holdkirálynak is nevezték, mert olyan kívánt lenni, mint XIV. Lajos, s ez sokba került. 
 
A mára idegenforgalmi látványossággá lett neuschwansteini és egyéb paloták gazdájának krónikásai több, megkerülhetetlen kérdéssel találkoznak. Egyik, hogy ténylegesen elmebeteg volt-e az uralkodó, másik, hogy megölték-e vagy öngyilkos lett 1886. június 13-án, amikor orvosával együtt holtan találták a Starnbergi-tó félméteres vízében. A sok dokumentumot idéző szövegből egy mértékvesztő, erőszakos szenvedő alakja rajzolódik ki, akit – följegyzései szerint – homoerotikus fantáziaképei és hús-vér fiúszeretőivel folytatott kapcsolatai miatti katolikus bűntudat gyötört egész életében. 
 
Az a nem elhanyagolható kérdés, hogy II. Lajos pénzigényes élvkeresése mennyiben volt káros a hazának s mennyiben hasznos a nagyvilág művészetének, Závadánál épp hogy csak szóba kerül. Ezt a rövid letámadást és beolvasást a játék narrátora, a nagyon bajor, keményvonalas félértelmiségi figura, az Idegenvezető (Nagypál Gábor) ejti meg, már önnön becsavarodása idején. Mi, nézők, egy turistacsoport tagjai vagyunk. A problémákkal küzdő, s németségére egyre büszkébb Idegenvezető nekünk ad tájékoztatást a múltról. Az apja által fölnevelt, magányos férfi elejtett szavaiból kiderül, hogy alighanem elhagyta őt fekete hajú, (nem jelzett nemi hovatartozású) török szeretője. Závada e mesélő alakja révén eléri, hogy legyen egy alsó érzelmi bejárat is a történetbe, melynek segítségével ő maga kellően tud távolítani vagy áthúzni motívumokat, másrészt vele festeti le a környezetet. 
 
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Stúdió K
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Stúdió K
A „szövegdíszlet”-ként számon tartott forma, az erős vizualitású, leíró szöveg meglenne, de az indokolatlan erősségű, ráadásul az első három percben akartan bántó minőségű zene hátráltatja a belső kép megszületését. (Kérdés, zsákutca lenne-e az aranyat vedlő falú kastélyok és pavilonok, és az Idegenvezetőt is megrontó, burjánzó díszítésű tárgyak olykori megmutatása. A jelen technikai készültséggel – alighanem igen.) Marad a sötét.
 
Élvezetes Nyakó Júlia, mint az élősködésre rákapott Cosima, s rendkívül erős, mint Mária királynő, az anya, aki rejtélyes és mély költői szövegében mintha olykor Caspar David Friedrich képeit idézné. Remek Spilák Lajos, mint Miksa, az atya, s még jobb, mint sárga galléros, furmányosan erőszakos Wagner. Mindenki több alakot is játszik. Lovas Dániel Pál herceget és a magyar színész szeretőt, meg a vén nagyapát jeleníti meg, Sipos György Gudden, a Lajost távdiagnózis – a cselédek vallomásai – alapján, s kancelláriai ráhatásra elmebetegnek nyilvánító orvos és Bismarck alakjában áll elénk. 
 
Nincs könnyű dolga a Lajost három életkorban is megjelenítő Homonnai Katalinnak. Az első jelenetekben ráadásul van egy hervadt hattyúja, aminek a le-lecsukló nyaka illetlen hasonlatokat ébreszt a műfajt hirtelen nem találó nézőben. Hanem az a remek jelenet, amikor a Pallagi Melitta által játszott Zsófiával megegyeznek abban, hogy nincs értelme folytatni ezt a jegyességet, az felejthetetlen. Homonnai csúcspillanata az a kétségbeesett, szép ölelés, ami a „Nincs semmi baj!” szelíd búcsúszövege után születik meg és szakad félbe. S milyen jó, hogy Závada nem spórolja ki Nietzsche híres, a kései Wagnert kárhoztató mondatát! Így a megbajszosított Pallagi Melitta elmondhatja, tíz év rajongás után rájött, hogy „Wagner kezd belesodródni a hatásvadászatba, nem művészi értéket képvisel, csupán az idegekre hat.” Egyébként az udvari titkár följegyzése szerint, Wagner halálhírét hallva, Lajos így nyögött fel: „Ah! Persze, sajnálom, de tulajdonképpen nem igazán. Volt benne valami, amit nem szerettem.” 
 
Van egy szatírjátéknak megfelelő, s talán unaloműzőnek gondolt betét, amikor az összes szereplő egy riasztóan idétlen tévéinterjúba gyömöszölődik előttünk. Ez kimaradhatna, nem nyerünk vele semmit. Mint ahogy keveset nyerünk az Idegenvezető európai méretűvé növelt magánproblémáival. Mintha egérutat keresne a szerző a fő történetből való meneküléshez, vagy netán döcögő párhuzamot akarna vonni, egy mutatós jelenetben „megőrjíti” az Idegenvezetőt. Ráadásul ez az idegenek ellen háborgó, bomlófélben levő lélek a nagy német kultúrára hivatkozva emlegeti Novalis, Hölderlin, Stefan George és Rilke nevét. Az eddig megismert figura műveltségéből nem következik e költők ismerete, a történet meg egyszerűen leereszt. 
 
Arra viszont jó mindez, hogy a néző rájöjjön, a szerző Idegenvezetője alighanem azt szeretné, hogy ez a Lajos igazi zseni, mondjuk, egy Rilke legyen. S hogy olyat írjon, mint amit a fináléban kántálni kezd, Nemes Nagy Ágnes fordításában: „Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem/ fémtiszta ütése lecsap:/ belereszket az elmém. Most tudok, érzem -/ s kezemben már a szoborszerü nap. // Semmi se kész, míg rá nem néztem,/ a jövendők csöndesen állnak./ Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,/ mint a menyasszony, a tárgyak.” Ez elgyöngítően nagyszerű. De nem. Bajor Lajos nem ez a szint. Ez Rilke, aki még azt is hozzá tette, hogy „Semmi se csepp, mindent szeretek,/ hadd fesse aranyra a festék,/ és fölmutatom, bár azt se tudom, / kinek szabadítja a lelkét” – de ezt már csak otthon leljük meg, a könyvben.)
 
Eljő a vég. Lajost hamarosan öccse, a beteg Ottó váltja az elszegényedett ország trónján. A záró pillanatokban a hátoldalon peregni kezdő, kék homályú film alatt a Lohengrin dallamai szólnak, s a halott király fekete árnyának szájából elhangzik még egy megejtően szép mondat: „A kastély én vagyok, egyre több bennem az üres szoba”. 
 
Talán nem végleges forma ez, amivel most találkozunk. Talán lesz ennek a műnek egy bátrabban vállalt költőiségű, s óvatosságból nem elhétköznapiasított formája is, amiből nem integet ki a napi politika.