Katona József: Bánk bán / Pécsi Nemzeti Színház
2020.10.13.

Túlzok, de nem nagyon, ha azt mondom, hogy ez a legviccesebb Bánk bán, amit valaha láttam. A pályakezdő Vilmos Noémi pécsi előadására mégsem elsősorban emiatt fog emlékezni az utókor. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Igen, a Pécsi Nemzeti Színháznak a Facebookon közzétett fura, a saját előadásától elhatárolódó közleményére gondolok, meg az alatta még e pillanatban is zajló kommentháborúra. Bár a hozzászólók közül számosan vizionálják az ilyenkor szokásos rém/vágyálmot, miszerint Katona József erőst forog kecskeméti sírjában, mégis azt gondolom, hogy kevés annál menőbb dolog történhet egy százkilencven éve halott szerzővel, mint hogy az ő drága közönségének tagjai ölre mennek érte és miatta. 
 
Jelenet az előadásból
Jelenetek az előadásból 
De hát ezt is pontosítani kell gyorsan, mert bár tényleg vagány volna, ha kulturált, jól argumentált vita folyna a minimum véleményes poszt alatt, de a hozzászólók közül a legtöbben utoljára kötelező olvasmányként szembesültek az első számú történelmi drámával, és a megszépítő emlékezet olyan eszményi tulajdonságokkal ruházta fel a művet, amelyekkel az valószínűleg sosem rendelkezett. 
 
Természetesen nem csak a személyes, de a kollektív emlékezetre is gondolok: a magyar színháztörténetnek neuralgikus pontja volt, és úgy tűnik, maradt is a Bánk bán (vö. Imre Zoltán izgalmas tanulmányával itt). A közel kétezer (!) komment szerzőinek többsége nem zavartatja magát amiatt az apróság miatt, hogy az előadást nem látták, sőt hetykén kijelentik, hogy nem is fogják megnézni, helyette a színház közleményére, továbbá egy náci oldal nyegle fontoskodására alapozva nyilatkoztatnak ki. Meg egymást lovalják bele a hülyeségbe – az alkotók kontranyilatkozata persze, hogy olaj volt a tűzre –, diskurzusanalízissel, retorikával foglalkozók, előre: onnan, hogy az átdolgozásban szerepel nyolc csúnya szó (juj!), villámgyorsan odáig jutnak a páciensek, hogy pornó Bánk bánt (?!) mutattak be Pécsett.
 
Ez most nagyon elitista lesz: a véresszájú, zéró érvvel rendelkező kommentelőkről mégis azt gondolom, hogy „csak szúnyogok, szőnyeget nekik”. A dolog mindenesetre természetesen kíváncsivá tett, és úgy gondoltam, hogy néhány év érdektelenségből fakadó szünet után ideje újra elmenni a Pécsi Nemzeti Színházba. Végül aztán kaptam is ajándékot meg nem is, erről majd lásd a cikk további részét, de legalább útközben volt időm azon gondolkodni, hogy az 1819-es Bánk bán az elmúlt évtizedben mintha reneszánszát élné színpadainkon. 
 

Izgalmasabbnál izgalmasabb rendezői válaszok születnek a sok okból problematikus (státuszú) szövegre, gondoljunk csak Alföldi Róbert Bánk bán juniorjára (2009, Nemzeti Színház), vagy Bagó Bertalan (2011, Kecskeméti Katona József Színház), Urbán András (2014, Újvidéki Színház), Vidnyánszky Attila (2017, Nemzeti Színház) Tarnóczi Jakab (2019, Katona József Színház) rendezéseire. Vilmos Noémi pécsi előadása bizonyos értelemben e sorhoz csatlakozik: értelmezésre váró alapanyagként, nem pedig érinthetetlen szent szövegként tekint Katona drámájára, szereplőiről pedig feltételezi, hogy csak akkor érthetjük meg szándékaikat és sorsukat, ha az őket a mához fűző szálakat nem takargatjuk, hanem feltárjuk, a cél érdekében pedig még akár újakat is fűzünk melléjük.
 
A pécsi előadás alkotói percig sem titkolják, hogy nem Katona veretes/archaikus/érthetetlen (ki-ki válasszon kedve szerint) szövegét játsszák: a Pécsett túlzón hazafiság-kereső tragédiának címkézett textus Nádasdy Ádám 2019-es újrafordítása alapján a rendező Vilmos Noémi és Törley-Havas Sára dramaturg érvényes munkája. (Az, hogy Nádasdy tavalyi kétnyelvű, magyar-magyar kiadása nem kavart nagyobb vihart, egyszerre meglepő és megnyugtató: dúlt keblű honfitársaink a megjelenéskor épp másfelé gyűlölködtek inkább.) 
 
A rendező és a dramaturg bátor, sokszor egyenesen életveszélyes húzásainak rendszere van. Gyakran megmagyarázzák, picit tágabb kontextusba helyezik, keretezik a jeleneteket. Máskor egymásba ékelik-összemossák őket, például miközben Simon és Mikhál a bojóthi faj túlélési esélyeiről diskurál, Gertrudis velük szimultán teremti le a béna Ottót. A jelenetek lényegesen lerövidülnek (kábé kétszer egy óra a gazdaságos játékidő), célirányosan áramvonalasodnak, átszerkesztődnek. 
 
Bera Márk és Vlasits Barbara
Bera Márk és Vlasits Barbara
A hosszú monológok ugranak, esetleg dialogikus helyzetbe kerülnek, a sok sulykoló önismétlés kihullik, ahogy az anekdotikus, a mai fül számára ismeretlen hely- és személyneveket elősoroló betétek is. A szöveg veszít dússágából, retorizáltságából, hogyne, cserébe viszont mellébeszélés nélkül kapjuk meg a jelenetek értelmét. Okos megoldás ez, bár a sokadik Bánkját fogyasztó nézőnek is rendesen kell figyelnie, nehogy lemaradjon valamiről, és akkor a Bánk-szüzekről még nem beszéltünk. A gyakorlatias összevonások a dráma szerkezetére irányítják a figyelmet: a III. szakaszban Bánkhoz, a IV.-ben Gertrudishoz járul boldog-boldogtalan, a szövegkönyv okkal veszi poénra a vendégjárást is.
 
Nagy butaság azt gondolni és terjeszteni, hogy Pécsett meghamisítják az eredeti szöveget és szerzői szándékot, sőt. Pár példa: „Nem ösmered tehát az asszonyi szív gyengeségeit?” – mondja Katonánál az I. szakaszban Gertrudis az öccsének. Nádasdynál ez így hangzik: „Nem ismered a női szív kis gyengeségeit?” Pécsett meg így: „Te nem voltál még nővel?” A jelentés nem változik, ugyanakkor a szóhasználat felpörgeti, lerövidíti, egyértelműsíti a lényeget. Melinda a IV. szakaszban ezt vágja királynéja fejéhez: „…testvéri indulatból / Egy szennytelen nyoszolyának eltörése / Végett, királyházban bordélyt nyitottál” (Katona), „a testvéred kedvéért egy tiszta hitvesi ágy szétzúzásához a királyi palotában bordélyt nyitottál” (Nádasdy), „...a kisöcsikéd kedvéért kurvaszalont nyitottál a palotánkban!” Az átírások másik iránya a nyomasztóan agyonpolitizált magyar valóság felé kacsint, a békétlenek „Sokáig éljen a magyar szabadság!” felkiáltásából így születik a pompásan skandálható „Szabad ország, szabad magyarok!” Hogy a dühös kiskakas Petur szavai arról, hogy nincs elég orvos az országban, bezzeg már megint itt egy újabb fölösleges állami festmény, kikre vonatkoznak, döntse el az olvasó.
 
Jelenetkép, középen Herczeg Adrienn
Jelenetkép, középen Herczeg Adrienn
A rendező és a dramaturg aktívan bele-belepiszkált a figurákba, hogy kontúrjaikat mai, élő tartalommal töltse meg; igaz, a nagy igyekezetben sokszor éppen csak a körvonalak maradtak sértetlenek. A szélsőségekig húzzák őket: ebben az előadásban mindenki nagyon, de legalábbis nagyon hangosan képvisel valamit. Ezért is van az, hogy sokszor egymás szavát sem hallják meg, még ha egy irányba is néznek – ismerős, nemde? Bevallom, a sok hőzöngést képtelen vagyok komolyan venni, a melldöngetős honvédelem megnevettet és elborzaszt. Az előadás úgy-ahogy összeálló rendszere támogatja is ezt az értelmezést, tragikomédia irányába lökve a látottakat. Ez az előadás nem született volna meg a kortárs magyar popzene nélkül: a négy, oldalt élőben muzsikáló zenész népdaltól a Hiperkarmáig mindenben otthonos, máskor Ottó prózában mondja el dalban az érzéseit (Szívemben bomba van...). A teljes szereplőgárdára méretezett zenés finálé egyenesen frenetikus: a Hazám, hazámtól a Vigyél elig, az Áldjon vagy verjentől az Ez itt az én hazámig minden zeng a megamixben. 
 
Félkész. Amúgy ez nem csak Bagossy Levente izgalmas és mutatós díszletéről jut eszembe, hanem az egész előadásról is. Előbb a térről: másfél évtizede a Katonában Bodó Viktor Ledarálnakeltűntemjében is épp így szűkültek, mutattak a végtelen távolba a falak, csakhogy most barokk festményrészletek mixelődtek mindkét oldalra. Csaták, lovak, seregek, holtak és élők, kicsavarodott vagy vérző testek mindenütt, nyilván az otthon cincogó egerek figyelemmel kísérése helyett a harcmezőn jeleskedő II. Endre dicsőségtáblája. A háborúnak sosincs vége: a közönséghez közel eső oldalon még csak ceruzavázlat a falon, alatta már a lécek is kilógnak, work in progress, épül-szépül a palota, no meg az új kurzus, értjük. A festményeken hallgatózásra-leskelődésre szánt rések és lyukak, de jól látszik, hogy az egész csak papírmasé: a békétlenek kint is rekednek a csukható-nyitható palotatér előtt. Jeli Sára Luca procc jelmeztárba burkolja a csupa önző, kisszerű alakot, hatásosan bolondítva az udvari outfiteket fülbevalóval, vastag rúzzsal, kék taréjjal, máskor dús, mintás szövetekkel.
 
Rázga Miklós és Bera Márk
Rázga Miklós és Bera Márk
A középpontban, a műtárgynak az előadást indító leleplezését követően, kordonnal szigorúan elválasztva, másfélszeres életnagyságú portré a díszegyenruhában pózoló kormányzó-királyról. A kétdimenziós uralkodó vigyázó tekintetét mindvégig békétlen alattvalóira veti, ötödik felvonásbeli színrelépése ezért (is) tűnik majd annyira kiábrándítónak. Oldalról óvatoskodik be ez a botra támaszkodva is karót nyelt vénember, miközben Bánk épp gyakorolja az üres trónszék előtt, hogyan ismerhetné be tettét a királynak. 
 
Céloztam már rá, de nem esett még elég szó az előadás tiszteletlen, ettől néha igazán remekül működő humoráról, ami még nagyobbat szólna, ha az alkotók nem torpannak meg félúton. A szöveget sokszor poénra játszatják, ezek között van jobb és gyengébb (mint a nejének arról panaszkodó nagyúr, hogy krumplit krumplival volt kénytelen enni „vidékfejlesztő körútján”, ahogy Gertrudis címkézi kiküldetését). Amúgy érteni vélem az alkotók elbizonytalanodását: becézhetjük a pécsit kamaraszínpadnak, de ez nagyszínpad. Súlyosbító tényező az is, hogy nemzeti státuszú a színház, meg hát mégis csak a Bánk bánról beszélünk. Hab a tortán, hogy forrásaim szerint a színház 125 éves történetének gyakorlatilag első női rendezője Vilmos Noémi, aki ráadásul a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója, ami a háborús retorikában gondolkodó kommenthuszárok szemében inkább gerenda, mint szálka. Legyinthet a kedves olvasó, hogy ezeknek semmi köze nincs a színpadon látottakhoz, de ne feledjük: a színház sosem légüres térben létezik.
 
Herczeg Adrienn. Fotók: Mihály László. A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház
Herczeg Adrienn. Fotók: Mihály László. A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház
Szóval a humor az, ami a jó pillanatokban extra energiákkal látja el a játékot, máskor meg mintha Katona szövege/üzenete kiütéssel győzne: a pécsi Bánk bán kitartó, de nem vérre menő, majdnem döntetlenre játszott meccs szerző és alkotók, tegnap és ma között. Viccesen ismerős az, ahogyan Myska nem akarja meghallani a gázsijukat váró zenészek hangját. Gertrudis temetéséből farce születik kínos és/vagy meg nem írt beszédekkel, kaotikus félzárlattal. A féltékeny Bánk paplan alá bújtatós feydeau-i bohózatba forgatja a számonkérés jelenetét Melindával – ez például elég méltatlan, de egyszerű geg az is, amikor a mellékszobába zárt Izidóra Lara Croftként rúgja szét az ajtót. Gertrudis cinikus lózunggyűjteménye a munkából élő magyarokról és megbecsülésükről kínosan mai. A békétlenek nem először szimplán hülyék a színpadon: pofás kis táblákat festenek a tüntire, kánonban harsogják a Forr a világot, de ellenállásuk kábé itt meg is torpan. 
 
Nagy baj, hogy a pécsi társulat nem mutatja, hogy elég ütőképes és felvértezett lenne egy ilyen típusú, széttartó szálai ellenére is merész Bánk bánhoz. Herczeg Adrienn Gertrudisa magától értődően főszereplő: királynéja profin löki a kormányzati rizsát, közben jó „anyaként” jut ideje lehordania infantilis öccsét, és tulajdonképpen az lep meg, hogy nem ő öli meg végül Bánkot. Ez utóbbi a címszerepet játszó Bera Márk sara: nagyon igyekszem, de nem értem azt a férfit, akit játszik. Hol selypegő, hisztis gyerek, hol szánalmas papucsférj, hol közhelygyáros politikus, hol az agyát elborító köd miatt még a legtisztább hangokat meghallani se képes pojáca, vagy épp ájtatos álszent. Rázga Miklós II. Endréje nagy jóindulattal is kétdimenziós alak: rémülten kapaszkodik trónszékébe, úgy okítja a nagyurat arról, miért nem szabad sírni a királynak. Bárcsak üvöltene, zokogna: legalább elhinném, hogy nem csak egy bábu.