Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NAGYSZÍNPAD MEGESZI A LELKET?

Katona József: Bánk bán / Nemzeti Színház
2023. szept. 11.
vidnyánszky attila bánk bán nemzeti színház revizoronline
Vidnyánszky Attila saját #sohavégetnemérős projektje a Bánk bán színrevitele. A kör egyelőre bezárult: huszonegy évvel azután, hogy a Nemzeti Színház nagyszínpadán először megrendezte Katona József drámáját, az elkövető diadalmasan tér vissza a tett helyszínére. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Ellenállunk a kísértésnek, hogy arról elmélkedjünk, mi változott ez idő alatt az országban, a világban, a Nemzeti Színházban meg Vidnyánszky Attila viszonyában mindezekhez. A Bánk bán-mánia a gazdag életműben mindenesetre kétségkívül önálló fejezet: az operát négyszer állította színre (kritikáinkat ld. itt és itt), a prózai változatot most harmadszor rendezte, és akkor a kaposvári egyetemistákkal készült tantermi verziót még nem említettük. Azon is kár lamentálni, hogy a 2023-as nagyszínpadi Bánk bánban számtalan, máskor, máshol tőle látott megoldás visszaköszön – tegye fel a kezét, aki ilyen esetben tudna (és akarna) tiszta lappal indulni.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy azért azon a bizonyos lapon sok minden faék egyszerűségűvé vált az utóbbi két évtizedben, miközben egyes sorokat fürge kezek gondosan kisatíroztak, mintha sosem álltak volna ott. A 2002-es nemzetis előadás kritikai fogadtatására bátran alkalmazhatjuk a megosztó jelzőt: Vidnyánszky összművészeti elkötelezettségű, minden csatornán a néző érzékeit borzoló-ingerlő színpadi esztétikájával még épp csak kezdtünk barátkozni, így a hideg elutasítástól az értetlen berzenkedésen át az ájult rácsodálkozásig terjedtek a reakciók.

Meglepődnék, ha az új premiert látva hasonló szélsőségekre ragadtatnák magukat az értékelők: a nyelv, a szimbolika, a gondolat mostanra ismerőssé klasszicizálódott, ráadásul ez a változat meglehetősen visszafogottan adagolja mindazt, ami nem is olyan rég még kiverte a biztosítékot. Igen, a legújabb Bánk bánt a háromórás játékidő előrehaladtával egyre inkább bevonja valami finom pátosz, holott a színpadon tevékenykedők tényleg mindent megtesznek, hogy vadonatújnak látsszon az, ami valójában újrahasznosított.

A rendező hosszan elhúzódó Bánk-küldetésének számomra legizgalmasabb etapja a Nemzetiben 2017-ben bemutatott kamaraváltozat volt Mátray László és Udvaros Dorottya főszereplésével. A beregszászi hőskort idéző, a színpadi jelekkel valóságos szőnyegbombázást végrehajtó előadásként emlékszem rá, amiben mégis maradt hely a komoly színészegyéniségek megmutatkozására. Kricsfalusi Beatrix ragyogó elemzését akkor így kezdte: „Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház reprezentatív nagyszínpadának grandiózus gépezetéről lemondva az alagsori stúdióban tűzi műsorra a Bánk bánt – egy olyan térben, melyben a jelek sűrítésén és egyidejűségén alapuló egyedi rendezői formanyelve sokkal hatásosabban érvényesül.”

vidnyánszky attila bánk bán nemzeti színház revizoronline

Jelenet a Bánk bán című előadásból

Elröppent néhány év, és most a nagyszínpadi masinéria végre diadalmasan működésbe lép. Mivel a színlap nem fárasztja az olvasót a díszlettervező, de még egy szcenikus nevének a megemlítésével sem, így arra kell gondoljunk, hogy a rendező maga felel a kivételes térélmény gombnyomásra történő levezényléséért. Az intelligens lámpák és a füstköd látványos tánca csak a kezdet, a mutatós nyitányban a színpadot teljes szélességében és magasságában sötétszürkén csillogó, fémes, ajtókeretszerű falak foglalják el. A „keretek” előadáshosszat vándorolnak, előre és hátra, le és fel, mint ahogy a játéktér maga is szinte élő organizmusként süllyed és forog, emelkedik és alakul át, jelenetről jelenetre változatos térformákkal, és persze a hozzá kapcsolt dús körítéssel etetve a szemet.

Egyértelműek a színkódok a különböző nációkat magába foglaló magyar királyi udvarban. Berzsenyi Krisztina jelmeztárában a gaz merániak bordó, vörös és lila, szőrös-bőrös, trendin szexi kreációkban illegetik magukat, a boiótiak nyakig begombolt, hosszú, fekete uniformisát hatalmas fehér körgallér spanyolosítja, a rendes magyar emberek meg rendes magyar népviseletben feszítenek. Gertrudis szegett szárnyú, vérvörös madárként gubbaszt a már korábbi Bánk bánokból ismerős, tulipános hintatrónszéken, Melinda ragyogó türkiz jelmezét cseréli vörössel csíkozott, majd a vég kapujában hófehér menyasszonyi ruhára, Biberach a lila minden árnyalatát megkapja öltönyén és kiegészítőin, míg Bánk legtöbbnyire éjfekete kámzsája mögé rejtőzve, hosszú köpenyében méri fel a terepet.

Bizony elkél a vizuális segítség a kevésbé gyakorlott nézőnek, hiszen Vidnyánszky színpadán szokás szerint rengeteg akció zajlik szimultán. És bár közel három tucat közreműködő szereplő neve olvasható a színlapon, akik a színpadi gépezet konstans működése jóvoltából másodpercek alatt hullámszerűen elárasztják, vagy épp kiürítik a folyton újraformálódó teret, az erővonalak a színészi készenlét szintjétől függően gyorsan kialakulnak. Ez a mostani Vidnyánszky Bánk bán juniorja, hiszen csupa fiatal, többnyire egykori tanítványai játsszák a főszerepeket, az idősebb generáció a mellékszerepeknek ad súlyt jelenlétével. (Már ha kap rá lehetőséget: ki tudja, hányadik nemzetis bemutató ez, ahol Nagy Mari biodíszletként asszisztálja végig a játékidőt.) A középiskolások amúgy nem járnak rosszul, ha erre az előadásra vezénylik ki őket kötelezően: ha valaki nagyjából képben van a Bánk bán sztoriját illetően, itt elámulhat azon, hogy a szövegnél mennyivel többet tud a színpad(technika).

vidnyánszky attila bánk bán nemzeti színház revizoronline

Berettyán Sándor és Kristán Attila a Bánk bán című előadásban. Fotók: Eöri Szabó Zsolt. A képek forrása: Nemzeti Színház

Berettyán Sándor kétségkívül Bánk báni alkat és habitus, akinek vívódása és tépelődése nem erőtlen pipogyaság: feszítő kérdései a legjobb pillanatokban valódi, megszenvedett kétellyé izmosodnak. Mindenki eltörpül mellette, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, ezért is nehéz komolyan venni a végjátékban beoldalgó II. Endrét: Berettyán Nándor magyar királya mintha maga se gondolná komolyan, hogy labdába rúghat egy ilyen kaliber mellett. A végig kéjesen nagyasszonyos hangütéssel operáló Ács Eszter Gertrudisával sem könnyű menni: ez a nő a hatalomba, a látszatba, a felszínbe szerelmes, igazi megkönnyebbülés, amikor végre megszabadulunk tőle.

Szabó Sebestyén László Biberachja simulékony, mindig jókor jó helyen előbukkanó, tánclépésben közlekedő, tenyérbemászó figura. (Amikor Erkel operájából oda nem illő részleteket bejátszva trollkodná szét Bánk és Melinda dialógusát, megjelenik az előadásban az ún. humor.) Az udvart elárasztó sok megjátszás és tettetés között felüdülés Barta Ágnes nyílt, egyenes Melindáját figyelni, de érdemes Szász Júlia Izidórájának a sorsát is követni, aki élesen mutat meg egy többnyire el nem mesélt tragédiát. Kristán Attila Tiborca nem hőzöng és nem drámázik: ereje abban rejlik, hogy tényeket sorol. Érdemes volna a hangzavar közepén meghallgatni azt, amit mond.

Az osztott, nem lankadó figyelem amúgy is kulcs ehhez, a magyar és a globális kultúra válogatott mozaikdarabkáit forgószélként magába szippantó előadáshoz. A rendezés többnyire segít a fókuszálásban: a tételmondatok és -terminusok újra és újra ismétlődnek, a vendégszövegek (például a herderi jóslat a nemzethalálról, vagy a Királynét megölni nem kell… enigmatikus üzenete) hangsúlyos pozícióban tűnnek fel. A zenei idézetek inkább csak háttér- és hangulatfestő foszlányok a Beatlestől a regiszteráriáig, a gyerekmondókától a magyar népdalig. A merániak ugyanarra a Massive Attack-számra vonaglanak, a magyar békétlenek meg mondatvégen keményen dobbantanak a csizmájukkal.

Önidézet a színpad szélein, félig láthatatlanul mindvégig dolgozó szövőnők tompa kopácsolása, a félkész Mária-üvegablak Gertrudis lakosztályában, a Trianon előtti Magyarországot ábrázoló puzzle, a Bánkot és Melindát végül magába záró üvegtárló is, vagy éppen Bánk méretes fémkardja, amit persze nem tud bárki megemelni. Hogy Gertrudis korábban is tanította-e gyerekeit olyan szavakra, mint globalizáció és klímakatasztrófa, transzhumanista és tolerancia, meg nem tudnám mondani, de hogy korábbi előadásokban is vezetgettek már pórázon műpulit, az egészen biztos.

Az előadás szépen egyensúlyoz rögvaló és vízió mezsgyéjén: mindkét felvonásvég rémálomszerű, apokaliptikus látomásba torkollik, ahol mintegy összefoglalva, végletekig sűrítve, összekollázsolva és -montírozva jelenik meg mindaz, amit a finálét megelőző órában láttunk és hallottunk. A nagyúr zord külsejének tiszteletet parancsoló burka ilyenkor megreped, és mi belelátunk, hogy mi folyik valójában a fejének belsejében.

Az előadás adatlapja a Nemzeti Színház honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek