Szilasi László: Kései házasság
2020.07.26.

„Úgy akart viselkedni, mint az a régi görög nő, aki talán sohasem létezett. Türelmesen, okosan, szilárdan. Nem az eszelős szerelem vezette, nem is a gőg, hanem az az erős igény, hogy megfeleljen ennek a magasabb eszménynek.” DOMJÁN EDIT RECENZIÓJA.

„Ki állította, hogy nincs a földön igaz, hűséges, örök szerelem? Megérdemli, hogy kitépjék a hazug nyelvét! Utánam, olvasó, csak énutánam, majd én mutatok neked ilyen szerelmet!” Kezdetben úgy tűnt, hogy ezzel a bulgakovi (parodisztikus) invitálással is felvezethette volna új regényét, a Kései házasságot Szilasi László. Merthogy ennek a műnek is az örök szerelem, az igaz hűség a tárgya, akárcsak A Mester és Margaritának vagy García Márquez könyvének, a Szerelem a kolera idejénnek. Ez utóbbi például ugyanúgy egy félszáz éves szerelem történetét állítja középpontba, mint a Kései házasság. Figyelmesebb olvasás után azonban beláttam, Szilasi jól orientálja olvasóit, mikor mottójában Rilkéhez irányítja őket („mert sose fogtalak, szilárdul tartalak”), s ezzel utal az örök szerelem ideákban való lehorgonyozottságára, miközben a címadással éppenséggel földközelbe vonja tárgyát. Mert a Kései házasság a nagy, az örök szerelem kínkeserves beteljesíthetőségére, de beteljesíthetőségére fókuszál. A regény izgalmát épp az adja, hogy az egymásra rétegződő történetek újra és újra felvetik a kettős kérdést, milyen feltételek közt születhet meg s maradhat fenn élethosszig egy szerelem, s a válasz állandóan új perspektívákkal gazdagszik. Mi, olvasók egy táguló kettős spirál mentén járhatjuk körbe a problémát. A regény folyamatos elemzésre sarkall a maga valós és fiktív, banális és egyedi tényeivel, az ösztönösségtől a tudatosság felé tartó szereplőivel s nem utolsósorban szaggatott narrációjával.


Szilasi elsődlegesen a főhőssel, Vajda Ilmával végezteti el a maga sorsanalízisét a könyv dőlt betűs bekezdéseiben. Ennek alapja Ilma úszással egybekötött visszaemlékezés-sora 2019 nyarán indul az árpádharagosi uszodában. Az úszótávok szakaszosan hívják elő a 74 éves asszonyból a múlt képeit. Ezeket a mikrotörténéseket s a rájuk vonatkozó reflexiókat kerekíti aztán teljes történetté egy harmadik személyű elbeszélő, talán Ilma barátnője, Wohlmuth Smaca. Ő végig Ilma nézőpontjából, az ő tudáskeretéhez igazodva számol be az asszony és szerelme, Gavenda életéről, kapcsolatuk alakulásáról. Időrendben, éves bontásban rögzíti a fejleményeket, s epilógusként felidézi azt az öt évet is, amely a férfi halála óta eltelt. A könyv ezt az életanyagot 1964-től 2019-ig hatvan fejezetbe sűríti. (Van néhány év, melyet két fejezet is tárgyal, s arra is van példa, hogy kimarad év, például az 1967-es vagy a 2011-es.) Ami töprengésre késztetett az évenkénti beszámolókban, az a történelmi háttér hírekre redukált, utalásos jelzése volt. Először csupán ballasztnak véltem a hírek közlését, gondolván, évszámok helyett ezek jelzik az idő múlását. Majd felfedeztem, a szereplők érdeklődésére, közérzetére, társadalmi, politikai nézeteire is fényt vetnek, hisz a szereplők időnként kommentálják az eseményeket. Még később be kellett látnom, magát a szerelmi történet alakulását is befolyásolja, kis híján determinálja az a társadalmi-történelmi kor, melyben Gavendáék éltek, s ez a kor a hírek révén körvonalazódik.

Ilmáék örökös változást tapasztaltak maguk körül a világban. Gavenda 1937-ben, Ilma 1945-ben született, átélték a háborút, az államszocializmus több fázisát, a rendszerváltást, aztán politikai jobbraátokat, balraátokat, ideológiai csatákat és nézetcseréket. Mindkettőjüket jellemzi az állandóságigény, az, hogy az ember valami tartósat hozzon létre legalább a maga személyes életében, s így a rilkei „erősebb lét” közelébe kerüljön. Gavendát kezdeti sportsikerei előbb a nagyság, a kiválóság elérése, később az eredményes munka felé terelték, Ilmát a maga tapasztalatai egy mitikus szerep újrajátszására sarkallták. Egy évvel az után, hogy megismerte Gavendát, már Pénelopé követője akart lenni. „Úgy akart viselkedni, mint az a régi görög nő, aki talán sohasem létezett. Türelmesen, okosan, szilárdan. Nem az eszelős szerelem vezette, nem is a gőg, hanem az az erős igény, hogy megfeleljen ennek a magasabb eszménynek.” A várakozás egyébként is az élete állandó része volt. A szülei várták a háború végét, később Ilma az anyjával és testvéreivel az édesapja visszatértét, akit 1945-ben hurcoltak el az oroszok málenkij robotra. Tízévi várakozás után hazaérkezett az apa: Ilma jó apát, anyja jó férjet kapott vissza. A hűség értelmet nyert. A várakozás azonban nemcsak Ilma családjában volt mindennapos. Az egész szocialista rendszer a jövővárásra alapult: hogy holnaptól majd mindenki a szükségletei szerint részesülhet a javakból. De az emberek ettől függetlenül állandóan vártak valamire: a terror szűntére, humánusabb rezsimre, politikusok távozására, a rendszer bukására, no meg kenyérre, húsra, narancsra, banánra, kiutazási engedélyre és a többi. Ilma Gavendára várt. Hogy a férfi flörtöljön vele, hogy szüksége legyen rá, hogy megszeresse, hogy minél több időt töltsenek együtt, és végül elvegye feleségül. Csakhogy Ilma nem húsz évig, hanem ötven évig várt a maga Odüsszeuszára, ezenközben arra, hogy Gavenda mellől két felesége is kidőljön (7 év után „Kalüpszó”, 37 év után „Nauszikaá”), a várva várt kései házasság pedig mindössze fél évig tartson az „Ithakába” végre megérkező férfival. A modell és annak 20. századi megvalósulása fájdalmas különbségeket mutat.

Ilma kitartó szeretetéhez Gavendának meg kellett érnie. Ő nagyon alulról jött, és sportkarrierje azt mutatja, késve érkezett mindenhová. De emiatt nem érezte rosszul magát, mert közben élvezte az életet, a népszerűséget, egyébként is a halogatás volt a fő életstratégiája. Általában akkor döntött, mikor a környezete már a szájába rágta, mit is kell tennie. Így születtek a házasságai is, melyek aztán Szküllává és Kharübdisszé váltak számára, s fél évszázadig késleltették a valódi otthonra találásban. Az ő szerepmodellje nem a homéroszi, hanem a kavafiszi Odüsszeusz. Nem véletlenül szavalja Ilmának az Ithaka című verset.

„Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés. […]
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.”

A kavafiszi minta, az élet kalandként és utazásként való felfogása, az életnek önmagáért vagy az örömökért való megélése nem idegen a jelenünktől, a Pénelopé-modell annál inkább. Fogyasztásra épülő civilizációnk nem a várakozásra, hanem a dolgok mielőbbi birtokba vételére ösztönöz. Szerezd meg, facsard ki, és dobd el! Ez a használati utasítás már nem csak fogyasztási javakra vonatkozik, de pozíciókra, ismeretekre, élményekre, érzelmekre, emberekre is. Ugyanakkor a kavafiszi és a Pénelopé-modell összebékíthető, állítja a Kései házasság. Amennyiben mindkét fél személyiségfejlődésen megy át. Például Ilma a várakozás keservei között tanulja meg, hogy örülhet is az életének, becsülje a kevés jót, amit a szerelmével való találkozások nyújthatnak! Gavenda pedig már méltányolja Ilma kitartó, együttérző figyelmét, annál is inkább, mert egyre jobban rászorul.

Az igazi fordulat kettőjük kapcsolatában akkor áll be, amikor Ilma sutba dobja avítt nemi sztereotípiáit. Hisz kiderül, amit ő várt a Férfitól, erőt, védelmet, kezdeményezőkészséget, dönteni tudást, azt Gavendától véletlenül se kaphatta meg. S amit ő nőként nyújtott, kedvességet, alkalmazkodást, azt a szeretett férfi elfogadta, de szerelemmel nem viszonozta. Gyengeségnek vélte és kihasználta. Egy ideig ugyan Ilma a Szabó Lőrinc-i szlogennel vigasztalta magát: „neki az élet a szerelem, / nekem csak ő meg én”, de aztán rá kellett jönnie: az érzéseiről és az elvárásairól nyíltan kell beszélnie, nem várhat arra, hogy a másik kitalálja őket. A felismeréshez s az én-üzenetek megalkotásához hozzásegítette egy asszertív tréning is, amelyet épp a rendszerváltás évében végezett el. S Gavendát bár meglepte, de nem rettentette el az új Ilma, ellenkezőleg. „[I]mmár világosabban látta az arcot, az arc élét, a pengeszerű vonalat. Talán ekkor kezdte el igazán szeretni”, olvassuk a Singer című fejezetben. Gavenda, úgy látszik, az erőt tisztelte és a tartást. A nőkben is. Ilma szembesülhetett azzal, hogy amíg ő csak ábrándozott „két szabad ember szabad egyesülésé”-ről, de nem akart és nem tudott érvényt szerezni a maga igényeinek, sem a szabadságot, sem az együvé tartozást nem élhette át a kapcsolatban. A rendszerváltáskor mintha tényleg valami új is kezdődött volna: aki igényelte a szabadságot, az ki is küzdhette magának. A többség persze nem. A lapítás, az elhallgatás, a kivárás, a kitérés, a hazugság negyvenéves (vagy több évszázados?) hagyományán nem változtat egy kommunikációs tréning vagy a demokrácia intézményeinek megalkotása.

Ha a regény alapján kívánok válaszolni az (általam feltett) első kérdésre: „Mi kell az örök szerelem megszületéséhez?”, csupa negatívumot kell felsorolnom: tradicionális férfi- és nőkép, irracionális elvárások, szabadsághiányos rendszer, a várakozás mint korjelenség, az őszinte érzelemkifejezés szégyene. Csupa olyasmi, ami lehetetlenné teszi, hogy egy értékes nő és egy értékes férfi időben egymásra találjon. Arra a kérdésre, hogy mi kell egy időközben beteljesedő szerelem élethossziglani fennmaradásához, már kedvezőbb a könyv válasza. Kell egy viszonylag szabad világ, önmagunk és a másik megismerése, őszinteség, tapintat és némi tiszteletteljes távolságtartás (legyen a szerelmesek közt „egy picike rés”). Tehát olyan szociális készségek, amelyek kialakításához és fejlesztéséhez egy egész életre is szükség lehet.

Szilasi László ezúttal lélektani regényt alkotott. Viszonylag kevés pszichologizálással, életteli figurákkal, derűs és fájdalmas életképekkel, s a Szilasi-regényekből jól ismert helyszínekkel, Árpádharagossal (alias Békéscsabával) és Szegeddel. Korábbi műveihez (a Szentek hárfájáhozA harmadik hídhoz, az Amíg másokkal voltunkhoz, a Luther kutyáihoz) képest a Kései házasság tárgya újdonságnak hat, hőseinek karaktere azonban ismerős lehet. Ilma a maga rögeszmés elszántságával nagyon is beleillik a Szilasi-regényhősök sorába. Az autonómia, a szabadságvágy, a tehetség, a megismerési vágy megszállottjai közé most megérkezett a szerelem megszállottja.

Szerző: Domján Edit
Szerző:  Szilasi László,  Cím:  Kései házasság,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  192 oldal,  Ár:  3299 Ft.