Mindannyiónkkal megtörténik egyszer, ezért az olvasó különös érdeklődése, kitüntető figyelme, mert vele mindez még nem esett meg, hogy halálos diagnózist állapítanak meg nála. Olyan, mintha jegyet váltana a mások szenvedéseit színpadra állító előadásra, hogy mintegy előtanulmányokat folytasson az emberi test okozta kínokról, a lelket pusztító szenvedésekről. Sajnálatosan hétköznapi dolgok ezek, a botrány, mint az arctalanságát rejtő történés; s csupán a vallomástévő érzi úgy, hogy a jó, az önképét fenntartó materiális képződménye lett hűtlen hozzá, cserbenhagyásos gázolás történt. A beteg hirtelen elveszti életének pozitív és intenzív irányultságát, kényszerűen meghajlik a biológiai szükségszerűségek előtt, ugyanakkor hirtelen más fénytörésben kezdi el szemlélni az élet tudományokkal alaposan alátámasztott érvényességét. Minden efféle vallomás, ha következetes és alapos, akkor halálnapló is. Kimondhatóan a létezés impulzusai juttatják érvényre ezeket a megfigyeléseket, de alapvetően a végső vereséggel kell szembesülnie minden ebben a témában született irománynak. Amit eddig sejtelmes árnyéknak, intellektusnak, szellemnek gondoltunk, az közönséges testi funkcióvá redukálódik.

 

Bizonyára nagyon sokan gondolják végig ezt a folyamatot, és különösen katartikus, ha a betegség a gyógyulás reménységével kecsegtet. Bár nyilvánvaló, hogy az élet önmagában nem a pusztulással szemben halad. Minden gyógyulás csak haladék, amikor megpihenhetünk. Babits Beszélgetőfüzetei, Esterházy pusztulás-regénye másféle megtisztulást nyújt, míg Karinthy műve, és idesorolható Szilasi László könyve is, egy szenvedés-történet, amelynek végkicsengése az árnyékvilágból való visszavezető út, a tudomány és a szellem győzelme a test romlása felett. Semmiképpen nem végső győzelem, de az életben az ideiglenes, a felfüggesztett büntetések is igazi megtisztulást nyújtanak. Valaki, aki már elveszettnek hitte magát, újra visszakapja az intellektusát, visszahajózhat az eddig mélyen ismerős területre, újra átérezheti életének létjogosultságát.

 

Szilasi László az egyik legfelkészültebb irodalmár, egyetemi tanár, aki mindig a legalaposabb tárgyi tudással dolgozott a félig elfeledett régi magyar irodalmi művek forrásanyagainak kutatásában, ezen túl nagyon érzékeny tollú szépíró, aki ezt a tudását soha sem akarta elrejteni, mindig egy bizonyos réteghez szólt, finoman és elegánsan közelített az általa felfedezett irodalmi ritkaságok, sorsok felé. Mint kiderül, most is egy efféle filológiai kutatáson, személyes érdeklődését mélyen megkapó művén dolgozott (Amíg másokkal voltunk), amelyről e sorok írójának szerencséje volt kifejteni véleményét. Nemcsak tudós ő, hanem sajátos közegben élő ember, a maga személyes, családi és érzelmi életének kiszolgáltatott figura. Már jóval túl az emberélet útjának felén megkísérli újraértelmezni a betegségéből következő tapasztalatokat. Szellemből a testbe, és aztán, soha le nem mondva erről a lehetőségről, a testi szorultságból újra vissza a szellem világába. Az is kiderül, hogy Szilasi nagyon jól ismeri Karinthy regényét, de a tapasztalatok, a betegségből adódó párhuzamok nem hatottak rá, vagy éppen a mindvégig realisztikus, racionális író ellenében a szubjektív érzéseknek adott nagyobb teret. Az Utazás a koponyám körül szerzője már életében klasszikusnak számított, ha nem is a saját önértékelése szerint („a legnagyobb tumorista vagyok”), de ő ennél sokkal többre vágyott, a versei manapság néhány irodalomtörténész szerint ténylegesen frissebbek, gyúlékonyabbak, mint a nála többre tartott kortársaié. Olyan közéleti szereplő lett, akit akkoriban minden műveltebb polgár ismert, igazi celeb volt. Szilasi László viszont csak bizonyos irodalmi és egyetemi körökben lelhetett osztatlan elismerésre. 

 

Nehéz lecserélni a lélek, a szellem oszthatatlanságát a test önkényuralomra törekvő mindenhatóságára, amelyik éppen egy másik lelket követel magának, új utakat, egy centrális körpályát, mintha az egész bomlásában megsokasodna az erre utaló kényszeres egyértelműség, s ettől kezdve már nem nevezhető intellektusnak, csupasz kívánságokat és vágyakat termel ki magából, a megsemmisülése felé puhatolózik, s csak reménykedik az összeomlott intellektus helyreállíthatóságában. Különös véletlen, hogy Szüts Miklós festményei közül A műtő című képet választja elemzése tárgyául, s éppen a rosszulléte előtti napon adja le az írását, mintegy előre vetítve a következő hetek történéseit, belső vízióként élve meg a kép rejtélyes üzenetét.

 

Míg Karinthy valójában megpróbálja lineárisan rekonstruálni a betegségével való kapcsolatának stációit, addig Szilasi Lászlónak a hirtelen bekövetkező sztrók (tanítás közben kap epileptikus rohamot) miatt csak hézagos tapasztalatai vannak a testével megesett dolgokról, és mások elbeszéléséből, még inkább életének betegséggel kapcsolatos emlékeiből áll össze egy epikusan értelmezhető anyag, így az elbeszélés időben és a realisztikus részletek tekintetében sokkal hézagosabb, foszladékonyabb. A két éves korában túlélt agyhártya-gyulladása, amely akár egész életére kihatóan befolyásolhatta volna intellektusát, olyan csodás elem, amelynek fenyegető hatását szinte heroikus bizonyításvágy kísérte egész életében. Álmok, káprázatok, szürrealitásba hajló álemlékek sorát termeli ki a betegség által működésében korlátolt agy, ez Szilasinál fokozottan jelentkezik, mint aki mélyebben ki volt szolgáltatva a központi idegrendszer bénulásának.

 

Ugyanakkor nagyon finom érzelmi szál is szövődik a betegsége kapcsán; arra a kérdésre, hogy a volt feleség, lányai anyja, vagy az új szerelme lássa el a lábadozó testi ápolását, az író látszólag mélyebb megfontolás nélkül a múltra szavaz, ezzel némi szerepzavart-féltékenységet is teremt az egyébként sem könnyű helyzetében. Az első asszony némileg méltatlannak gondolja mindezt, a másik pedig a beteg iránta való bizalmatlanságának. Szilasi egész életének, érzelmi, szellemi fejlődésének horizontjába emeli a betegséget, Karinthy viszont már az első pillanatban zseniális érzékkel, egy kissé irodalmi anyagként tekint rá, néminemű kívülállása ironikus jelenetek sokaságát szövi be a regénybe.

 

A két szöveg különböző szövésmintái azt a képzetet keltik az olvasóban, hogy Karinthy racionálisabb, tudatosabb, Szilasi modernebb, érzékenyebb, így sérülékenyebb lélek. Nem feltétlenül minőségi különbség, de egyes részleteiben, a regény elején található széklet-problematika, a sokféleképpen megjelenített, nem kellően értelmezhető naturalista részletek semmiképpen nem szolgálják a mű ellenérzések nélküli befogadását. Mindez lehet persze a kritikus konzervatív ízlésének csökevénye, de lehet némileg az egész elbeszélés érzékeny szellemével  ellentétes olyan töréspont is, amelyet a szerző a testiség komplett egészének bemutatására szán: a fiziológia botrányos kényszere a teljesség igényével.