A Revizor Dekameronja – 67-68. nap
2020.05.19.

Véletlenül tudom, hogy hol voltam 2005. június 6-án hétfő este. A Nemzeti Színházban ültem egy jótékony célú gálaesten. A címe: A Beregszászi Magyar Színházért. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA.

Ma pedig 2020. május 18-a van – és egyelőre vége a karanténnak. Ezzel együtt – mintegy értelemszerűen – a Revizor Dekameronjának is. Jó mulatság volt – ha nálunk éppen nem is „férfimunka”, hiszen a sorozat írói közt kétharmadunk volt nekünk, nőknek. Hűséges olvasóink – szép számmal voltatok, ezúton is köszönjük – láthatták, hogy ki-ki megtalálta a saját hangnemét, témáit, és persze a közönségét is. Ezen a finom tapasztalaton felbuzdulva továbbra sem szeretnénk lemondani a szubjektívebb, hétköznapibb és ad hoc-jellegű írásokról, de nem rójuk magunkra kötelező penzumként. Látni fogjátok, amikor felbukkan az oldalunkon...
 

De röpüljünk csak vissza tizenöt évet! Szóval volt ez a gálaest, amely a Vidnyánszky Attila által alapított beregszászi színház épületének létrehozáséért született. Maga a társulat akkor már tizenkét éve létezett, és mivel rendszeres vendégek voltak itthon – például Zsámbékon –, ismerte is őket a hazai színházi közvélemény. De az otthoni működésük körülményei igencsak mostohák voltak: kezdetben egy – szomorú, bár érthető okokból használaton kívüli, feleslegessé vált – zsinagógában, majd egy volt szállodában tartották előadásaikat.
 
Böjte József, ismert filmes szakember és társadalmi aktivista ötlete volt, hogy a magyarországi kollégák és színházak gyűjtsenek pénzt a beregszásziaknak, és alapítványával, a Független Magyar Művészeti Alapítvánnyal a gyűjtés élére állt. Mivel a Nemzeti Színház mostani honlapján a beregszászi színház történetéről szóló terjedelmes írásból ez a példaértékű akció valahogy kifelejtődött, „for the record” érdemes fölidézni néhány részletet. Az akció élén álló nevek: Bodor Pál, a kuratórium elnöke, Böjte József, Jancsó Miklós és Törőcsik Mari.
 
Számos színház vendégjátékra hívta Vidnyánszky társulatát, és nekik adta a bevételt; mások mellett például az Új Színház (nem ez a mostani!), a Nemzeti Színház (nem ez a mostani!), az Örkény Színház, a Bárka Színház (mert még volt), a Radnóti, a Pesti Magyar, a József Attila, a vidékiek közül Eger, Tatabánya, Nyíregyháza, Kecskemét, Pécs, Budaörs. Mások – vagy ugyanők – egy saját előadásuk bevételét ajánlották föl; a Víg például egy Padlást, a Krétakör, az Operett, a Madách, az Erkel, az Örkény, a Pesti Magyar, az Új Színház, Miskolc egy-egy előadást. A Budapest Klezmer Band koncertet. Gegessy polgármester pedig a Ferencváros nevében egymilliót adott, Eger polgármestere úgyszintén. És hát voltak még sokan mások, cégek, magánszemélyek.
 
Nem gyűlt össze annyi pénz, amennyi kellett volna egy új épülethez, de a hiányzó összeget a megfelelő széljárás beköszöntével állta a magyar állam, ahogy azóta a fenntartását is. Ezzel nincs is semmi baj. Ezzel.
 
Szóval ott ültem a Nemzetiben a gálaesten, amelyen sok-sok neves művész föllépett, operisták, prózisták, de igazán élénken egy fantasztikus bavúrszámra emlékszem: Szakcsi Lakatos Béla, Jávori Fegya, Darvas Ferenc és Selmeczi György „nyolckezesére”. Nem tudom, hány percesre szánták a szervezők ezt a számot, de hát elszabadult a... az örömzene. Mintha sajtharang borult volna a négy zongoristára, elfeledkeztek mindenről, a közönségről legkivált, és csak egymásra figyeltek, összekacsintottak, összemosolyogtak, és muzsikáltak rendületlenül.
 
Pedig hát előtte a Babosék jazz-sessionje sem volt piskóta... Meg az sem, amiért az egész létrejött, amiért valóban megmozdult a szakma: ez volt talán az utolsó alkalom, amikor úgy hallatta a hangját, hogy nem volt benne politika.
 

Mert amikor újra megmozdult, akkor már 2011 volt, az újszínházi einstand, amikor is ki lett mondva, hogy „a szélsőjobbnak is jár egy színház”. (Nagy kár, hogy ezt maga a szélsőjobb nem így gondolta, pontosabban nem reflektált a neki juttatott nagyvonalú ajándéknak.) Ez nagy mocsokság volt, erre is emlékeznünk kell, mert más fegyverünk már nincsen: megőrizni a történeteket az utókornak.
 
Aztán ismét csak a Nemzeti Színházban voltam egy másik gálaesten, 2013. június 30-án, Alföldi Róbert igazgatói kinevezésének legutolsó napján. Fölemelő, elegáns és szép búcsú volt; sok felejthetetlen pillanattal. Most hirtelen Bodor Johanna tánca jut eszembe, meg Csákányi Eszter, ahogy a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot énekli. Meg ahogy a társulat – és vele a színház – eltűnt a süllyesztőben...
 
Jut eszembe: ennek a gálaestnek is Böjte József volt az egyik – ha nem a fő – szervezője. Nahát, milyen érdekes konstellációk vannak... És hogy összeérnek a szálak, ugye.
 
Hatvannyolc napon át meséltük a mi dekameronunkat. Ami a történeteinket illeti, abból futotta volna legalább még egyszer ennyire, de azért jó, hogy ennek a karanténnak most vége van.
 
A színháznyitásra egy csöppet még várni kell, de ha nyílik, akár a pitypang – mi megírjuk.

Szerző: Csáki Judit