A Revizor Dekameronja – 61-62. nap
2020.05.12.

Most arról kéne írnom, hogy micsoda parádés ünnepségsorozat és mély összegzés zajlik annak kapcsán, hogy harminc évvel ezelőtt rendszert váltottunk. A kultúrában is – legalábbis reményeink és szándékunk szerint. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA.

Itt van mindjárt ez a Magyar Művészeti Akadémia, a kulturális rendszerváltás egyik testes szimbóluma, fejbúbig bele ékelve – nemcsak az alkotmánynak becézett alaptörvénybe, hanem – a költségvetésbe; szoktak itt különféle konferenciának nevezett események lenni, tíz-tizenöt perces protokoll beszédekkel, nagyjából zárt körben. Kívülről leginkább könyvelési tételeknek látszó alibirendezvények ezek, hiszen konferenciának épp úgy nem nevezhetők, ahogy a közönség figyelmére számot ugyancsak nem tartó Magyar Művészet című, elektronikusan hozzáférhetetlen kiadvány sem folyóirat, legföljebb egy szűk és zárt társaság játszótere.
 
Nos, például ennek az intézménynek lett volna dolga, hogy fölmérje, és széles körben megvitassa, mire mentünk a kultúrában a rendszerváltással, ha már számos, közpénzből parádésan felújított ingatlan is a rendelkezésére áll ehhez a feladathoz.
 
A mi kritikai portálunk, a Revizor ugyan közvetlenül nem a kulturális rendszerváltás gyümölcse, de azért erős köze van hozzá: a hagyományos médiában – napilapokban, hetilapokban, rádióban, tévében – a szakmai kritika majdnem-eltűnése hívta életre, tizenhárom évvel ezelőtt. És a szerkesztőség úgy gondolta: nekünk is dolgunk valamiféle mérleg megvonása e kerek évforduló, a harmincéves rendszerváltás kapcsán.
 
Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének pályázata meglódította a szerkesztőségi gondolkodást: kidolgoztuk az „Aranykapu-projektet”. Tudják: „nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta”. Hát – az aranykapu meg a bújás kapott némi vajszínű árnyalatot, ugye...
 
Nézzük meg, mire jutottunk például a színházi terepen: a színházi nevelés hagyománya visszanyúlik bőven a rendszerváltás elé, éppen ezért érdekes a lehetőségek és tendenciák változása – erről Balassa Zsófia vezetésével egy Revizor OFFline eseményt szerveztünk, szokásos helyünkön, a Magvető Caféban; jó nagy vita volt, melynek részletei megnézhetők most is, itt és itt és itt.
 
Ugyancsak a színházi témához kapcsolódott a következő OFFline beszélgetés is – hát igen, a Revizor szerkesztőségében némileg túltengenek a színikritikusok. A Függésben című beszélgetés a függetlenekről szólt – Jászay Tamás vezette –, és valami nem kellemetlen házitevékenység alatt érdemes meghallgatni a vágatlan podcastját. Ezen a terepen ugyanis jelentős mennyiségi és minőségi változást hozott a rendszerváltás óta eltelt időszak – járványmentes időszakban a fővárosban minden nap lehet független színházi előadást nézni –, és ez az önmagában örvendetes tény rengeteg új problémát, megoldandó feladatot generált, nemcsak a finanszírozásban, hanem a műfajban is. Ezen a beszélgetésen is összecsaptak különböző nézetek – vagyis érdemes lenne folytatni.
 
Sorra kerül még – rögtön a pandémia vége után, szóljon valaki, ha vége – a kultúrafinanszírozás, melynek zászlóshajója (ahogy szeretik nevezni) a Nemzeti Kulturális Alap. Ez is a rendszerváltás után jött létre – a története szépen kirajzolódik a Török Andrással folytatott beszélgetésből –, és ha belegondolok, pars pro toto módjára kanyargós „életútja” leírja a rendszerváltás kanyargós életútját. Az öt százalékos miniszteri kerettől az ötvenen túli belenyúlásig.
 
A kultúrpolitikában mindig az a kérdés, hogy milyenek az arányok: mennyi a kultúra és mennyi a politika. Ha bármilyen kormány vagy becsatornázott személyzete úgy gondolja – és most erősen úgy gondolja –, hogy neki kell meghatározni a megszülető kulturális javak tartalmát, az nemcsak a vágyott demokráciával nincsen tisztában, hanem a kulturális javak immanens természetével sem. Lehet erőközpont, lehet kivéreztetni a másként gondolkodókat – ettől nem lesz piaca a kikényszerített kulturális javaknak. Ez a gondolkodás csak a pusztításra jó, a teremtésre nem.
 
Tervezünk egy beszélgetést a könyvkiadás, könyvpiac rendszerváltás utáni történetéről is – itt is voltak jelentős változások, hogy hamarjában csak a kiadói struktúra átalakulására utaljak. Megszűntek nagy állami intézmények, lettek nagy magán konglomerátumok, aztán meg is szűnt ez meg az, de ez tán kevéssé a politika mocskos kezének műve.
 
Az biztos, hogy nem tudunk minden területet áttekinteni – ehhez nagyon intézményre lenne szükség. De például a civil szervezetekről – amelyek léte és szaporodása, valamint a politika általi üldöztetése igazán „forró krumpli” mostanság – érdekes áttekintést ad Puskás Panni interjújában Gerencsér Balázs. És ugyancsak Panni látta meg a „történelmet” a rendszerváltás körüli szubkultúrákban, merthogy én leginkább közönsége-élvezője voltam – és Hammer Ferenccel beszélgetett erről. Tudják, az a bizonyos Fekete Lyuk...
 
Philip Arnoult. Fotó: (Szarka Zoltán
Philip Arnoult. Fotó: (Szarka Zoltán
Kinyílt néhány igazi „aranykapu” is: a nemzetközi figyelem, a koprodukciók, a világszerte jövés-menés. (El is tűnt itthonról néhány művész...) A magyar színházi élet tán legfontosabb „amerikai kapcsolata” Philip Arnoult, aki gyakori látogatásai során nemcsak – sőt, főleg nem – a kőszínházi repertoárt nézte, hanem a függetleneket, a fesztiválokat, és ideje nagy részét színházi emberekkel való személyes ismerkedéssel töltötte az Andrássy út kávéházaiban, ahol jól tudták, mi a kedvenc kávéja és süteménye. Számos hazai művész az általa vezetett szervezet, a Central for International Theater Development segítségével járt és/vagy dolgozott Amerikában – Philippel Jászay Tamás készített interjút.
 
A Revizor felülete szerencsére abszolúte „érintésmentes”, ezért az interjúkat folytatjuk. László Ferenc készülő beszélgetésében a televízió rendszerváltás-képét rajzolja meg: Szomszédok, Família Kft., „schöne alte zeiten”, ja.
 
Tudnátok-e hosszan sorolni a rendszerváltás környékén a fiókokból előkerülő remekműveket? És röviden? Hát mégsem volt olyan szigorú az a bizonyos „három T”? Ezekről az irodalmi kérdésekről Merényi Ágnes készít majd interjút.
 
Nézegetem a projekt gyűjtőoldalát (nézzétek ti is, elég tanulságos), és látom, hogy távolról sem teljes a körkép; mondhatni, körcikkek csak. És hát a cím – Aranykapu – az is fájdalmas kicsit. A Kádár-korszak bon mot-ját – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – leginkább feledni szerettük volna, nem pedig megtanulni a mai mutációt: „aki nincs velünk, az ne legyen”.
 
Nem pestiesen, inkább amerikaiasan mondom: ezt nem láttuk jönni...
Szerző: Csáki Judit
Címkék: , Revizor Dekameron