Hammer Ferenc: Nem. Sok képet és leírást láttam róla, és az az igazság, hogy nem volt kedvem megnézni. Az ilyen kiállításokkal kapcsolatban sokszor volt olyan élményem, hogy olyanok, mint egy osztálytalálkozó, ahova mindenki elhozza a régi fotóit – nem mutatnak markáns képet arról, miért pont az adott témával foglalkoznak, és miért épp most. 

 

 

HF: Az akkori popkulturális szubkultúrák sok szempontból rétegzettséget mutattak aszerint, hogy mennyire voltak konformok kulturálisan. Ez alapján el lehetett helyezni az egyes szubkulturális közegeket: ebből a szempontból a skála egyik végén a diszkó volt, mondjuk, a másikon pedig a kísérleti színház. A másik dimenziója ennek a rétegzettségnek, hogy az adott szubkultúra mennyire volt politikailag aktív. A latin táncklubok szerintem nem voltak nagyon politikusak, a néptáncmozgalmak már inkább, az avantgárd és neoavantgárd művészeket pedig konkrétan megfigyelte a rendőrség. Ha ezt a két dimenziót, a politikusságot és a nonkonformitást egymásra rakjuk, annak a metszéspontjában volt a Fekete Lyuk – eléggé nonkonform volt, és eléggé politikus. A politikussága csak abból származott, hogy voltak akkoriban a melós punkok – az akkori magyar punk zene első nagy hulláma –, akik leváltak az egyetemista, belvárosi, underground mozgalomról. A Kontroll csoport, az Európa kiadó közönsége főleg értelmiségiekből állt, a CPg közönsége viszont nem. A nyolcvanas években ezeket a nagypofájú punk gyerekeket rendszeresen megverték, lecsukták, de a nyolcvanas évek felé a viselkedésük egyre kevésbé lett szankcionálva. A Fekete Lyukat azért nem lehetett volna megnyitni 1981-ben, mert onnan az első este mindenkit elvittek volna a rendőrök, de ’88-ban már nem. 

 

 

HF: Szemere Anna Up From the Underground című könyvének egyik fejezete pontosan erről szól. Hogy az az avantgárd vagy underground popkultúra, ami addig volt, mit kezd akkor, amikor lehúzzák a rolót a kommunisták ’89-90-ben. Van, aki újra tudta gombolni a kabátot, és van, aki azóta is csak a sebeit nyalogatja. De szerintem van egy olyan kontinuitás a punk szubkultúra történetében, amit nem vág el rendszerváltás: a punk nemcsak a kommunista rendőrállam ellen lázad, hanem a normalitással száll szembe. Nem a kommunizmus az ellensége, hanem a bamba nép. Ebből pedig a konzumerizmus-kritika és a baloldali gondolkodás következett. A punkok ebben ugyanazt a nézőpontot képviselték, mint a neoavantgárd művészek: mindkét csoportnál az volt a kérdés, hogyan tudnak valami olyat létrehozni, ami garantáltan értelmetlen lesz. Magyarországon erre ugrott a titkosrendőrség, aminek nem tudták megfejteni az értelmét, azt egyértelműen összeesküvésnek tartották.

 

 

HF: Magyarországon akkoriban az embereknek nem volt sok lövésük arról, mi az a kapitalizmus. Volt a Petőfi Csarnokban a Répa Fesztivál, ahova az akkori legjobb underground bandákat hívtak meg a szervezők külföldről, a Miladojkától a The Ex-ig mindenki megfordult rajta. ’88 körül eljött Billy Bragg, aki a színpadon arról szövegelt, hogy milyen klassz, hogy ő most itt lehet, mert Margaret Thatcher fasiszta elnyomó, de most végre eljöhetett egy olyan országba, ahol a nép uralkodik. Hála istennek nem értették nagyon sokan, amit mondott. De akik értették, azok jól megdobálták a kezükben lévő dolgokkal.

 

 

HF: A tinédzser szubkultúrák mindig a mainstream popkultúrának negatív lenyomatai. Ilyen szempontból nagyon egyszerűen szerveződnek: arról szólnak, hogyan lehet a legjobban bosszantani a felnőtteket. Ez nyilván azért nehéz módszertani kérdés az elvetemült tizenhárom éveseknek, mert a felnőttek világa is változik. A régi hippiket a piálással nem lehetett már kiakasztani, ki kellett találni helyette valami mást. A mi generációnk – ’63-as vagyok – például csókolózott: szerintem se előttünk, se utánunk nem csókolóztak emberek annyit nyilvánosan, mint mi. Szuper volt, a legátkozódóbb pillantásokat lehetett begyűjteni azzal, ha például a buszon csókolóztunk tíz percig. Tíz évvel később ezzel már nem lehetett kiakasztani senkit, akkor a kamaszok elkezdték vagdosni magukat. Utána jöttek a leszbikus és a meleg fiatalok – mert simán a szexszel már nem lehetett feldühíteni a boomereket. A mostani tizenévesek – mivel egy gang banggel már nem lehet elérni egy mostani harminc-negyvenéves ingerküszöbét – azzal lázadnak, hogy nem szexelnek, vagy hogy elkezdenek vérlázítóan nem lázadni. Persze, a legtöbb gyerek felnő és átöltözik – az a fontos kérdés, hogy ki az, akin ez az időszak később is nyomot hagy. Ez társadalmilag erősen determinált, hiszen a szubkultúra, minél följebb lépünk a társadalmi ranglétrán, annál inkább játék, önmegvalósítás, kevésbé marad úgy a résztvevő. 

 

 

HF: A szubkultúra éjjel-nappali életkori programot ad az embernek. Egyszerre ethosz, szórakozás, fogyasztási minta. Ez idővel egyre inkább elkezdett önstilizálásnak tűnni: ha az ember rendes metálos, akkor az éjjel kettőkor is metálos, ha álmából felébresztik, akkor is. Metálosan alszik, metálosan eszik, metálosan iszik. Ma már akárki bemehet a H&M-be, és vehet magának Ramones pólót. Volt egy szeptember, amikor megérkeztek az elsős egyetemisták, én pedig azt hitem, hogy valami Ramones fanclub van a bölcsészkaron, mert mindenki úgy volt felöltözve. Természetesen ezeknek a diákoknak halvány lövésük sem volt arról, hogy öltöztek be. Így beszélünk most már inkább szcénákról – mondja a kultúrakutatás –, de ez nem azt jelenti, hogy a régi szubkultúrákat egy jelmezbál váltotta volna fel, egyszerűen csak áthelyeződtek a hangsúlyok.

 

 

HF: Arra emlékszem, hogy nem nagyon emlékszem. Vagy ahogy a Motörhead frontembere, Lemmy mondta: aki azt állítja, hogy emlékszik, az valószínűleg ott sem volt. De talán egy dolog: A Lyuk vécéje szinte már barokkosan rémületes volt, azóta se láttam olyat.