Interjú Philip Arnoult-val
2020.03.06.

Ha a magyar és az amerikai színházi kapcsolatok szóba kerülnek, néhány mondat után biztosan elhangzik a neve. Philip Arnoult, a Center for International Theatre Development (CITD) vezetője azt mondja, hogy egész életét különböző színháztermekben töltötte arra várva, hogy történjen valami. De megérte. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Mindig is tudni akartam: miért és hogyan kerültél a színház közelébe? Milyen volt a színházi szocializációd?
 
Philip Arnoult: Jó messziről kell kezdenem... A Tennessee-beli Memphisben születtem 1941-ben, vagyis alig egy év múlva töltöm be a nyolcvanat. A színházba úgy kerültem, hogy bent kellett maradnom az iskolában tanítás után. Egy nagyon szigorú katolikus iskolába jártam, ahol megbüntették az embert, ha nem tanulta meg a memoritereket, ami aligha a legjobb módja annak, hogy megszeresd a költészetet. Szóval egyik délután ott voltam egy barátommal, egy verset tanultunk épp. És hirtelen nagyon különös látvány tárult a szemem elé: a fiúiskolában lányokat láttam, akik mind eltűntek egy ajtó mögött. Belestem, és kilenc lányt láttam meg néhány ismerős fiút. Meghallgatás zajlott egy színdarabhoz.
 
R: Besétáltál és színész lett belőled.
 
PA: Besétáltam, és egy nyúlfarknyi szerepet kaptam egy darabban, talán ha két szó volt. Iskola után voltak a próbák, néha még éjszaka is. Egy hét után úgy alakult, hogy nagyobb szerepet kaptam, és ott dőlt el minden. A következő három évben minden nekem való szerepet eljátszottam.
 
Philip Arnoult. Fotó: Szarka Zoltán
Philip Arnoult. Fotó: Szarka Zoltán
R: Volt arra reális esély, hogy ebből meg fogsz tudni élni?
 
PA: Nézd, 1959 nyarán egy vasárnapi napon fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat, hétfőn pedig elkezdtem színészként dolgozni, heti harmincdolláros bérért egy nagyon elismert profi színháznál, a memphisi Front Street Theatre-nél. Kiszámoltam: ez a pénz ma heti 267 dollárnak felel meg. Júniusban kezdtem dolgozni, és végül néhány igazán komoly szerepet is eljátszhattam. Például Agatha Christie Az egérfogójában a férjet, de játszottam a IV. Henrik első részében vagy a Carouselben is. Alabamában akartam főiskolára járni, de mivel a színházzal szerződésem volt, ők azt akarták, hogy maradjak. Végül egy helyi egyetemen kötöttem ki, az alapszakos diplomámat ott szereztem. És mondhatom, hogy nagyon sikeres voltam színészként, nagy szerepeket játszottam, úgy két évig maradtam ott. A Front Streetnél volt egy nagyon keménykezű rendezőm, George Touliatos, aki mindig kipécézett egy gyönge színészt, akit nem hagyott békén egyetlen előadáson sem. Én erős voltam, sosem került rám a sor. Aztán az egyetemen találkoztam egy másik rendezővel, Brad White-tal, George tökéletes ellentétével. A Yale Egyetemen tanult, kiválóan képzett tanár volt, aki négy éven át a mentorom volt. Csodálatos ember, olyan rendező, aki mindig a színészért dolgozott. Ez erősen hatott a személyiségemre.
 
R: És miután lediplomáztál, úgy döntöttél, hogy megcsinálod a saját színházadat.
 
PA: Ez egy kis black box színház volt, Market Theatre volt a neve. Aztán elnyertem egy ösztöndíjat a washingtoni Katolikus Egyetemen. És ott olyan rendezőkkel és tanárokkal találkoztam, akik megerősítették bennem, hogy a színészre nagyon kell vigyázni. Amikor Jerzy Grotowski és Joseph Chaikin munkásságával kezdtem foglalkozni, megint csak a performer került az érdeklődésem középpontjába. És amikor harmincöt évvel ezelőtt először látogattam Budapestre, egy nagyon erősen színészközpontú színházat találtam ott.
 
R: De miért éppen Magyarország?
 
PA: Amikor Magyarországon néztem előadásokat, azt éreztem, hogy azok nem események, hanem folyamatos párbeszédek. Egy olyan párbeszéd, amit a közönség Csehovval folytat, illetve a nyolcvanas évek legnagyobb színészsztárjaival, mint például Huszti Péter. Nagyon jó barátom lett, és még ma is az. Tudtam, hogy fiatalon Ádámot játszotta Az ember tragédiájában, aztán érett férfiként Lucifer következett. Úgyhogy muszáj volt látnom, ahogy az Urat alakítja a Madách Színház egy nem túl sikeres produkciójában. Péternek elképesztő antréja volt: az erkély tetejéről egy trónszéken érkezett a színpadra. Előadás után vacsorázni indultunk, és a művészbejárónál egy idős házaspár várta őt. Péter hat-hét percet töltött velük, mielőtt a szállodámhoz vitt volna. Elmondta, hogy arról beszélgettek, hogy látták őt Ádámként, amikor összeházasodtak. Hogy látták Lucifert játszani, amikor a gyerekeik egyetemisták lettek. És azon az estén látták az Úr szerepében. Meg akarták neki köszönni mindezt. 
 
R: Térjünk vissza Amerikába: ez idő tájt voltak az amerikai színháznak nemzetközi kapcsolatai? Mi látszott Amerikában mindabból, ami külföldön történt?
 
PA: 1971-ben létrehoztam a színházamat, a Theatre Projectet Baltimore-ban, amit aztán két évtizeden át vezettem. A Theatre Communications Group (TCG) jóvoltából kaptam egy kis ösztöndíjat, és lehetőségem nyílt arra, hogy az Egyesült Államokban eljussak néhány társulathoz. Iowában egy nagyon különleges csapatra bukkantam, az Iowa Theatre Labre. Olvasmányélményeim alapján az volt a benyomásom, hogy Grotowski elképzeléseihez szorosan kapcsolódtak: intim, fizikai színházat csináltak, a lengyel rendező szinte minden jellegzetessége megjelent náluk. Ric Zank volt a társulatvezető és teljesen lenyűgözött, amit csináltak. Az Iowa Theatre Labet jól ismerte a Nemzetközi Színházi Intézet (International Theatre Institute, ITI) amerikai szekciója, és ennek köszönhetően jött létre a hosszú-hosszú kapcsolatom az ITI-vel és Martha Coigney-val, barátommal és mentorommal. Ezután kezdtem el utazni és olyan nemzetközi előadásokat nézni, amiket aztán elhoztam Baltimore-ba. Amikor megalapítottam a színházat, Richard Schechner, Herbert Blau és Peter Brook gondolatai inspiráltak. Egy író barátomnak, Richard Mennennek sikerült meghívnia Grotowskit az Államokba, én pedig szereztem harminc jegyet az Apocalypsis cum figuris előadására, amikor 1973-ban Philadelphiában játszották. A Keleti-part mentén egy hálózatot akartam kiépíteni, ezért aztán elvittem rá harminc barátomat. És akkor találkoztam először Grotowskival is. Egy év múlva Iowában elfogyott a pénz, így meghívtam az Iowa Theatre Labet Baltimore-ba, és végül két évet töltöttek ott. Grotowski is eljött Baltimore-ba, két napot töltöttük együtt, megnéztek az Iowa Theatre Lab előadásait és beszélgettünk. Úgy döntött, hogy beszáll egy projektbe, ami végül sosem valósult meg. Ez lett volna a Tűzpillér
 
R: Min dolgozott Grotowski ekkoriban?
 
PA: 1975-ben Wrocławban látta vendégül a Nemzetek Színháza Kutatási Egyetemét, ami a vele párhuzamosan Varsóban zajló Nemzetek Színháza Fesztiváljának kísérőeseménye volt. Grotowski az egész világról meghívta a legnagyobb neveket... Én Tennessee-ből vittem egy csapatot, a Playgroupot, illetve a Shaliko Company néhány tagját meg a rendezőjét, Leo Shapirót. Együtt láttuk Grotowski, Eugenio Barba, Peter Brook és mások munkáit. 1976-ban Baltimore-ban Herbert Blauval közösen szerveztem a Bicentenáriumi Fesztivált, amire összesen huszonhat előadást hívtunk meg. Öt csapat jött New York, huszonöt az Államok más városaiból és öt külföldről. Köztük Halász Péter és a Squat Theatre is. 
 
Philip Arnoult a 2011-es Pécsi Országos Színházi Találkozón
Philip Arnoult a 2011-es Pécsi Országos Színházi Találkozón
R: Hogyan kerültél kapcsolatba a Squattal?
 
PA: Lengyel Györgyön és az ITI-n keresztül. Az ITI akkoriban elképesztően fontos intézmény volt, és az is maradt még további két évtizeden át. A legnagyszerűbb dolog az volt benne, hogy amikor a vezetői beszélgettek a színházról, akkor nem darabokról vagy előadásokról, hanem mindig emberekről gondolkodtak: az Intézetet az emberi viszonyok tartották egyben. Azt hiszem, Kelet-Berlinben, 1983-ban, egy ITI-kongresszus idején történt, amikor Martha Coigney, Peter Goldfarb és én először látogattunk Budapestre, Lengyel György meghívására.
 
R: És ezt követően a magyar kapcsolat egyre erősebben jelen volt az életedben.
 
PA: Nem vagyok benne biztos, mikor jutottam el Budapestre legközelebb, de azt tudom, hogy 1986-ban a Győri Balettet mi hoztuk el Baltimore-ba. Ott, a Theatre of Nationsben volt már akkor magyar jelenlét. A 80-as évek végén Lengyel György és egy, a szegedi színházban dolgozó hölgy segítségével zajlott néhány csereutazás. És aztán rengeteg magyarral ismerkedtem meg... Amikor Nagy András lett az ITI magyar szekciójának vezetője, sok projektben működtünk együtt. Nagyon régi barátom Upor László is. És ebben az időben dolgoztam először együtt Tompa Andreával is. Edinburgh-ban láttam Lábán Kati csodálatos előadását, amit Kafka Amerikája nyomán készített. A kilencvenes évek elején ismerkedtem meg Marton Lászlóval, a feleségemmel láthattuk az Össztánc első összpróbáját, amit egyszerűen imádtam. Később segítettem neki abban, hogy Knoxville-ben, a Clarence Brown Theatre-ben újra megrendezhesse. Volt egy időszak, amikor jobban összepontosítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel való együttműködésre, és több csereút lezajlott ekkortájt. Láttam a Krétakör Színház korai munkáit, mint például a Baalt Schilling Árpádtól. Dolgoztam azon Árpáddal és Gáspár Mátéval, hogy híre menjen a produkciónak: amikor fesztiválokon megjelentek vele, vittem szakembereket, hogy találkozzanak ezzel az új hanggal. Láttam Fodor Tamásnak a Stúdió K-ban készült munkáit a rendszerváltás előtt. Aztán 1997-ben Fodor és Lábán egy független színházi fesztivált szerveztek. Segítettem nekik némi pénzzel, és Budapestre vittem vagy tíz amerikai színházi szakembert, a Double Edge, az Independent Eye és más társulatoktól. Ekkoriban más új, erős hangok is hallhatóak voltak: megismerkedtem Magyar Évával és a karrierje elején álló Horváth Csabával. És elkezdtem jobban figyelni Magyarországra, ahol olyan rendezőket láttam, akik nem a múlt, hanem a jövő oldalán álltak. 
 
R: És a dolgok beindultak más értelemben is: szerződések köttettek.
 
PA: Alföldi Róbert megrendezte A velencei kalmárt Portlandben 2004-ben. Szász János megcsinálta a Kurázsi mamát és A vágy villamosát 2001-ben, Eszenyi Enikő pedig Brechttől Az egy fő az egy főt 2004-ben az Arena Stage felkérésére. Ez mind nagy durranás volt. János a Harvardon működő American Repertory Theatre képzési programját közel egy évtizeden át irányította, és vagy féltucat nagyszabású előadást rendezett ott. A következő fázis akkor kezdődött, amikor tanítványom és barátom, Barbara Lanciers Fulbright-ösztöndíjat kapott 2007/2008-ban, hogy Budapesten tanulmányozza a magyar-amerikai színházi kapcsolatrendszert. Régóta követem Pintér Béla munkásságát is, és segítettünk neki abban, hogy úgy két éve a Lincoln Center Festivalon előadhassa Titkaink című előadását. És néhány hete fejezte be éppen itt, Baltimore-ban A bajnok színrevitelét. Goda Gáborral egy komoly, három országra kiterjedő projektem volt. Orlai Tibor pedig mindig meglep a különleges választásaival.
 
R: Vagyis az elmúlt egy évtizedben is kitartóan figyelted, mi történik Magyarországon.
 
PA: Barbara segítségével, aki egyetemistaként már a Center for International Theatre Development-nél (CITD) volt gyakornok, remek csapatot alkotunk. A dunaParttal, a Színház című lappal és az egyetemmel szintén szorosak a kapcsolataim. Mi ketten jó tíz éve ismerjük egymást, de a kapcsolatom Robival, Andreával, Katival, Péterrel, Györggyel, Csabával, Lászlóval, Árpáddal, Mátéval, Bélával, Gáborral, Tiborral vagy Enikővel ma is éppúgy aktív: ezek tartós barátságok. Szóval készülj fel, a hosszútávú kapcsolatok fognak minket egybe. Ahogy mondtam, hamarosan nyolcvan leszek, ami azt jelenti, hogy sok-sok mindenen vagyok túl... De Magyarországra továbbra is figyelek, és szeretnék visszatérni. És ma is keresem azokat a fiatalokat, akiknek van kedve hozzám csatlakozni.
 
R: Az a benyomásom, hogy sosem választottál a fiatal és független csoportok, illetve a hagyományos kőszínházak között.
 
PA: Alföldi Robi a barátom volt, amikor a Bárkán dolgozott, és amikor a Nemzeti Színház igazgatója lett, minden változatlanul ment tovább. A hűség rengeteget jelent nekem: hűség az emberekhez és művészekhez, nem pedig szervezetekhez vagy produkciókhoz. Hogy a kérdésedre válaszoljak, a kísérletező, akár bukni is merő színház izgat igazán. Ezért is követem érdeklődéssel Boross Martin, Ördög Tamás, Pass Andrea, Bíró Bence, Kelemen Kristóf, Szabó Veronika vagy Fekete Ádám pályáját... Egy kőszínház olyan, mint egy hatalmas anyahajó, aminél időbe telik, hogy új irányokba fordítsák a kormányát. Egyszer egy interjúban azt mondtam, hogy színházi ízlésemet tekintve katolikus vagyok, de a szó eredeti értelmében: egyetemes. Mindennek az origója a színészi jelenlét a térben. Szerencsés fickónak mondhatom magamat, mert tizennyolc éves korom óta a színházban vagyok, és soha nem kellett megalkudnom. Ami végig segített, az a színház szeretete volt. És a tisztelet és megbecsülés a munkatársaim iránt. Az egész életemet különböző terekben töltöttem arra várva, hogy történjen valami. A mesterszakos diplomamunkámat, amit a kortárs producer szerepéről írtam, a jövőről szóló fejezettel zártam. Ebben Schechnert, Brookot, Blaut és Grotowskit idéztem. Aztán úgy alakult, hogy mindegyikükkel dolgozhattam együtt. Mi mást kérhetnék még? 
 
 
Címkék: Philip Arnoult