A fecsegő potyautas 85.
2020.02.28.

"Mióta könyörögtem a Nádasnak. A gombosszegi zsinagóga előtt térdepeltem előtte, hogy barátkozzon az Omegával. Írnak oratóriumot a Világló részletekből, aug. 20-án nyomatás a Halászbástyán, Monorig elhallatszik, ott meg már a valóság az úr." SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Elég szerencsés nemzedékhez tartozom, drágaszágom. 1962-ben születtem, fátylat vont az égre az októberi szellő, nagyapám törött lábbal sántikált föl a kisvárosi szülészotthon harmadik emeletére. (Csak szólok, hogy mindjárt meg fogok őrülni.) Azért is tartozom szerencsés társasághoz, mert nem éltem meg világégést, nem éltem meg embertársaim megaláztatását, kirekesztését és elpusztítását, nem éltem meg különösebben tomboló önkényt, jóllehet akadtak randevúim a diktatúrával. 


Szerencsétlen nemzedékhez tartozom mindazonáltal. Mert elég tisztán láttam, hogy szép hazámban miként bánnak el a szabadság lehetőségével, nem a szabadsággal magával, azzal nem nagyon lehet, de bizony, kényszeredetten és ámulva kellett tapasztalnom, hogy újra az ól lett a főméltóságú nemzeti tartózkodási hely. Ennél nagyobb politikai ócskaságot nem is tudok elképzelni. 
Ott a rét, nem? 
Nem problémamentes rét, de rét.
Nem, menjél vissza az ólba, mindjárt neked csilingel a moslékos vödör.
Drágaszágom.
Láttam Lacit a minap a tévében, kolléga, rém fürgén és ügyesen tud beszélni, mintha nem is kellene beszéd közben gondolkodni, le a kalappal, hogy ilyen sebességgel képes szavakat cserélgetni, ő például, büszkén jelentette Egonnak, hogy tizenhét könyve van. (Úúúú, drágaszágom!) Ennyi mennyiséget írt, és ebből az egyik külföldire van fordítva, hoppácska. Pedig nyakában a parlament, a végtelenített venyigeliget, hullámzó földek, Szőcs Géza baljós árnya, meg a rabok, de ezt már csak én mondom, drágaszágom. A nagyon is tartalmas eszmecsere közben elhangzott egy Szili ig. úr által is fölemlegetett lehetőség, hogy ugyanis bizonyos magyar, de lelkükben dehogyis magyar, csak a züllött, transzszexuális, libsi, migránsizés (Nem, igen, de nem, de igen, drágaszágom!) külföldi mocsárnak táncoló írók dehogyis érdemelnek közpénzt, állami támogatást. 
Meg kell fontolni.
Apukám! Ülnek a buborékmentes víz, hamuba sült – haver szállítja a minap megnyitott ártézi kútjából, biopékségéből - előtt, a whiskyt majd később a hátsó traktusban, és fontolják. Őőőő, kérlek. Őőőő, véleményed. Őőőő, fölhatalmazás.
Tényleg azt gondolta az ember, nagyvonalakban, hogy valami béke épül föl. Lesz vita, lesznek kompromisszumok, lesz normalitás és mérték, mérték!, érted, drágaszágom, csak mert a béke bonyolult, differenciált, a béke tkp. mutatvány, egyensúlyozás, lavírozás és formaegy, vagyis nem lesz folyamatos háború. Lett, drágaszágom. Megcsinálták. Hát, a háború elég zárt hely, a szűkösség univerzalitása, ma az ól bal fölső sarkában jön föl a Hold. 

Úgy alakult, hogy nincsen béke, igen, csináltak helyette egy körmönfont és elég alattomos háborút, és bármerre nézek, minden szinten zajlik. Új honfoglalás? Ja. Új értékek. Nem egészen újak, inkább a régiek problémátlan visszahozása, amiből az egész huszadik századi szarság lett. Következett. Visszahull az öregedő fiúk hajába a korpa.
A háború alapja a fenyegetés, a nyomás alatt tartás.

Szűkítem, mert a sok fecsegés mégsem nagyregény, drágaszágom.
Bizonyos magyar írók nem érdemelnek állami apanázst, mert csak a külföldnek táncolnak, mert nem ér le az írói lábuk a magyar valóságba. Szili ig. úr legalább 2 kötetes szerző áttétes utalása volt ez, drágaszágom, a végére megunta csinálni, nem úgy, mint Laci, aki borúsabb estéken még mindig költeményeket körmöl a mobillal. Hanem Szili ig. úrnak erre a mondatára, már hogy némely magyar író meg a valóság különbözősége, maga a nagy Zsdanov is csettintene. Goethének milyen német valóságba ért bele a nem tudom hányas lába, drágaszágom? 
Hogy azt mondják az urak, nem mondanak neveket. Se Laci, se Szili – eszembe jutott, Misi - drágaszágom. Nem mondják ki a magyar írók neveit, akik egyre méltatlanabbak a köztámogatásra. Én se mondok neveket, de elmondom, mit tettem az ügy érdekében évek alatt. Sokat. Mióta könyörögtem a Nádasnak. A gombosszegi zsinagóga előtt térdepeltem előtte, hogy barátkozzon az Omegával. Írnak oratóriumot a Világló részletekből, aug. 20-án nyomatás a Halászbástyán, Monorig elhallatszik, ott meg már a valóság az úr. Krasznahorkainak is megmondtam New Yorkban – Times Square -, hogy jöjjön össze Demjén Ferivel, biztosan van közös pont, egy kötegyáni iskolatáska legalább. Ja, igen Dragomán Gyuri. Kimentem hozzá Berlinbe, ott üvöltöttem vele egy írókastélynál, Merkel hastáncolt éppen a parkban, hogy tessék, drágaszágom, a frizurás Havasival föllépni, Anna is énekelhet. Bodort a Havasokban értem utol, mondtam neki, Pataky Attila, minden sarkon. Tutifiksz, Los Angeles, egy megaparkoló tetején lehet majd fölolvasni a Sinistrából, Schmidt Mari terrorcsörgőzik.
Eredmény?
Semmi.
Úgyhogy én mára abba is hagyom.
Csak a háború folyik tovább, ne felejtsd el, drágaszágom.