Desiré Festival 2019
2020.01.07.

Az idei fesztivál is figyelemmel tekint a világra, a visszajárók kíváncsiságát és szempontjait mintha át is rendezné – ahogy a világ működése is rendeződik át, folyton. 1+2 előadásról mesélek, bár volt még, amiről érdemes lenne, de aki sokat markol keveset, az megjárja. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.

Urbán András nem aprózta el, amikor Marx Tőkéjét állította színre Cetinjében, Montenegró korábbi fővárosában a Királyi Színház neoklasszicista épületében – a fesztiválon a Kosztolányi színpadján láttuk. Uszkve tíz évvel ezelőtt már szerencsénk volt egy Tőkéhez, amit a Rimini Protokoll analizáló, visszafogott, megfontolt előadásban prezentált. Urbán rendezése szintén elemző, bár másképp, ám cseppet sem visszafogott – ennek oka nemcsak az elmúlt tíz év, ami alatt csak még több lehetőségünk adódott a kapitalizmus működésével ismerkedni, hanem tán az is, hogy a Kapital egy politikailag forróbb helyen készült. 

Kapital
Kapital. Fotók: Molnár Edvard, Desiré Festival

A majdnem üres tér mélyén négytagú zenekar (gitár, basszus, dob, billentyű), elől négy mikrofon a színészeknek – angazsált [társadalmilag elkötelezett] színházi tér. A színészek, ahogy kell, dramatikusan strukturáltan beszélnek, illetve jobbára üvöltenek, és üvöltve énekelnek. Meg tudom érteni, aki nehezen viseli ezt az egyébként variábilis formát, viszont engem mindig meggyőz, ha jól szerkesztett a tartalom, amit a színészi erő, fantázia, és meggyőződés rám is tol. Az ugyanis kivasalja, élére hajtogatja és elteszi a helyére az idegrendszert – felszabadító jó kedvet ád. Jelena Laban, Jelena Sestovic, Pavle Prelevic és Stevan Vukovic a montenegrói himnusszal kezd (a dramaturg Vedrana Bozinovic, a zeneszerző Irena Popovic Dragovic) nagy átéléssel éneklik népviseletben, majd gondosan le-, át-, és kivetkőznek, hogy belecsapjanak a népiesnek felvillantott, bár jelzetten csalfa rendszernek feltüntetett feudalizmust váltó kapitalizmus kialakulásának entitásainak sorolásába.

Marx tanait illetően érdekes hely vagyunk. Tőlünk nyugatra, mint ahogy az exjugoszláv közegben is egyre inkább hallható és legális az a kisebbség, amelyik ezt a kritikus világértelmezést újra elővette – nálunk ez még mindig nagyon meredeken hangzik. Pedig itt is az a képlet, hogy aki a munkaerejét adja el, akkor is alávetett, ha jobban meg van fizetve, mint egy munkavállalói szegénységgel is terhelt dolgozó. Igaz, az előbbi többet tud fogyasztani, mint az utóbbi, de a különbség nem túl jelentős – mert kinek van ideje munkavégzés helyett arról álmodozni, hogy mire is való az élet, milyen szempontok szerint választunk magunknak értelmes tevékenységeket. 

Kapital
Kapital

„Az életidő egyre nagyobb része munkaidővé válik.” Ezt már erőteljesen mondják az arcunkba a színészek. Aki nem szokott azon gondolkodni, hogy mi az oka, hogy a javak nem pont azoknál keletkeznek, akik a munka javát végzik, az előadást nézve nem fogja tudni kiverni a fejéből. Az egyre erőteljesebben nyugtalanító lendületvétel vége az lesz, hogy egyikük bemondja: „Vedd le a fényt. Nem akarom nézni őket. Elég, ha ők látnak engem.” 

Hát, igen, jobb is, legalább félhomályban evődhetek magamon, hogy anyámnak igaza van, élhetetlen, akinek a kifizetetlen munkája másnál jelentkezik értéktöbbletként. Vagy ott vannak a drága elektromos vacakjaink, amelyek praktikussá teszik az életünket, hogyan szolgálják a tőke érdekeit az általuk fokozható kizsákmányolásunkkal. Aztán mielőtt magunkból kifordulva erőt venne rajtunk a Kádár- vagy Tito-nosztalgia, a művészek nekiugranak a megvalósult szocializmusnak, illetve még hamarjában a II. világháború körüli sérelmeknek, a mindenkori államhatalmat kárhoztatva. 

Ezzel kapcsolatban jön a következő nagy harapás, a sovinizmus, nacionalizmus álélhető rémsége – az I. világháborútól fogva felemlegetnek néhány esetet a szűnni azóta sem akaró nemzetiségi és/vagy vallási alapon elkülönülő és kirekesztő rémtörténetekből. A még oly hasonló kultúrák is távolodnak egymástól, hiszen ezzel, a „különbözéssel” lehet hergelni tömegeket, ezért kellenek eltérő írásmódok, szokások – még ételekhez is képesek sovén tartalmakat kapcsolni. A nacionalizmus ugyancsak áru vs. árérték relációba helyezi az ősök földjét és az ősök vérét. Ezek az entitások meg is jelennek a színpadon: látom, Urbán Andrásnak vannak praktikái a színpadképes földre és „vérre”, ami gyakran vörösbornak hat – de ez is jelentéses. Viszont most alaktanilag disszonánsnak hatott a takarófólia: tán pár hullazsák jobban játszott volna. 

Kapital
Kapital

Igen kifejező az új, kényszerűen nyakatekert fogalom: a retradicionalizáció mint nemzeti stratégia, ami által kiteljesedhet a történelmi bűnök rehabilitálása, a haza melegektől és a feministáktól való megtisztítása, illetve a történelmi tudat nélkül élő „korcsok” hazafias nevelése. Az előadás a Tőkét értő módon lokalizálja és jócskán továbbgondolja: a háború fosztogatása által kialakult oligarchia, a törvényhozók és -alkalmazók által érinthetetlenné tett elit felelősségéről beszél – azokról, akik mindegy milyen minőségű emberek, a pénzük tiszteletreméltóvá teszi őket. Szól az eladott, tönkretett természetről, a mindentől és mindenkitől elidegenült munkásról, a kolonizáció újabb formáiról, a tűrésről, az engedelmeskedésről – és arról, hogy a fél ország napi átlagjövedelme két euró alatt van. 

A zene és látvány fokozódik – engem kicsit megakaszt az esztétizált női félmeztelenség, miközben szövegszerűen többször is kiáll a nők hátrányos megkülönböztetése ellen; aztán amikor az öntudatlannak jelzett férfit éri erőszak, az elakadás zárójelbe kerül. Közben megérkezik az előadásban a nyílt színészi önreflexió, ami szerint a játszók problematizálták, hogy arról kell a színpadon beszélniük, hogy Montenegróban semmi se jó, pedig ők ingyen tanultak és olcsón laknak – amihez képest az valóban elvontabb probléma, hogy a munkáltatás pártalapú, a kormány együttműködik a drogbárókkal, és tolvajoktól vásárolnunk. Ekkor már túl vagyunk a rituális föld-vér-lábmosás retteneten, a színészek alsóneműben üvöltik a Marx-alapú világkritikát, teljesen meggyőző erővel.

Mnémosyne
Mnémosyne

Nagy József, illetve az Atelier 3+1 Kortárs Galériában rendezett fotókiállítása és performansza a Mnémosyne címet kapta, az emlékezés istennőjéről. A kiállítást élvezettel járhattam oda-vissza – ritka kegy, hogy egy csodálatosan változatos, tágas térben nyugodtan lehet képeket nézegetni, mert nincs egy irányba haladó tömeg. Többnyire egy kiszáradt, kecsesre szikkadt békatetem viszonylatait követem a fekete-fehér fotókon, könnyűkezű kompozíciókban. A használt drótkefe, a magában is mágikus gobelin, a szarvasbogár-, a másik béka-, a lábujjhegyen magabiztosan közeledő egér-, vagy a csodálkozva bebámuló macskatetem, a fonnyadt paprika, a szódásszifonfej, az angyalszárnyszerű kagylóhéjak és a többi reláció átszellemítik a nézőt. Szinte kívánkozom – mintha lenne hova, mert a képeken van hova. 

Mintha miniszínházi jelenetek sorának dokumentációját nézegetnénk – emlékeket egy olyan előadásról, amin egyszer veszünk részt, főszereplőként. Nagy József előadására már az idő-problematika által megbolondítva ülünk be a kis dobozba (a Galéria egyik terében alakítottak ki egy apró nézőteret és színpadot két hátsó oldaljárással). A pólyált arcú figura lassan, gondolataiban el-elakadva mozog – az egyszerű, de nagyon pontos mozgás és mozgáspálya határozza meg, a kifejező tartás, az átélhető tempó, a történet, amiben persze van meglepetés, de nem arra épül, hogy feszülten figyeljük, mi jöhet, hanem valahogy benne vagyunk mi is, velünk is történik ez, így értjük, visz minket a valósága. Behozza a néhai, pólyált testeket, amelyekkel szemben a pálcára rögzített békatetem csupaszsága ugyancsak gondolkodtat a világhoz, és az emlékezéshez való viszonyainkról.

Le Cercle
Le Cercle

Nacera Belaza Le Cercle című koreográfiáját négy táncos előadásában látjuk. A zene már a nyitó dallal elránt, és aztán egyre jobban behúz egy olyan állapotba, ami képes létrehozni azt a fajta elengedést, amit mindannyian ismerünk, mindegy is, hétköznapian hogyan vagyunk képesek elérni időnként. (Mivel nem találok zeneszerzőt, nem okoskodom, hogy a számtalan zeneműből zseniálisan kevert hanganyagból felismerhető egy párizsi afrikai dobos is – hagyatkozom arra, hogy a zenét és a fényt is Belaza szerkeszti.) A jól szerkesztett fénydramaturgia és a markánsan mélyre ható zenei megteremti, hogy a táncosoknak már csak bele kellett engedni magukat ebbe az éteri finomságú és végtelennek ható állapotba. 

Gyönyörű és magától értetődőnek tűnő körkörös, a hullámzásban magába visszatérő mozgás sejlik át a fényfüggönyön. Úgy sejlik, a sötétség semmijéből előtűnő, majd oda visszaolvadó alakok játéka akkor is folyna, amikor ők nem játsszák és mi nem nézzük. A szertartásos szúfitánc és breakdance elegyének mondott mozgás rendkívüli erővel csillapít le és vonja magához minden jelenlevő figyelmét, ahogy azt Darida Veronika értő tanulmánya is elemzi.

Szerző: Proics Lilla