Fekete Ernő: Mindenki másképp van ezzel, mint annyi mással is. Ettől függetlenül, akár ha cseppet sem szöveg-érzékeny valaki, lehet zseniális színész.

FE: Engem érdekel a szöveg, nekem fontos, gyakran akadékoskodom is emiatt, még egy nyári zenés vígjáték dalszövegén is kukacoskodom, ahol aztán már tényleg kérdés, mennyire is kell nyelvhelyességet keresgetni. De nekem elsőre a szövegen keresztül lesz közöm egy színházi anyaghoz, ahogy sok remek kollégámnak nem feltétlenül – van, akit más dolog mozdít meg elsőre.

FE: Az amolyan hitelességi szűrő – a kritika, amelyik nyelvtanilag és stilárisan is rendben van, máris bizalmat ébreszt: rögtön hajlamosabb vagyok hinni annak, aki igényes, jó minőségű mondatokat ír. Ha pedig hallom a szövegből, hogy az illető egyéniség, akinek van karaktere, ízlése, önállósága, figyelme, bátorsága, akkor még jobban megfog, amit mond. Egy silányan megírt dicsérő szöveget nem hihetek el, és ugyanígy nem kelti fel az érdeklődésemet a vacak módon fogalmazott beolvasásnak szánt kritika sem. Aki nem tud világosan és pontosan beszélni, az nem hiteles.

FE: Persze, bár változtak a szokásaim. A pályám elején sokkal többet olvastam a magam munkáiról, sőt sokáig elképzelhetetlen volt, hogy ne olvassam el, mit írnak rólam. Aztán lanyhult az ilyen irányú kíváncsiságom. Mostanában inkább azért olvasok, hogy megtudjam, mások, akiket egyszerűen nem tudok megnézni, mit csinálnak – ilyenkor persze nem feltétlenül azonosulok az írás értékítéletével, de ha jó egy kritika, akkor elolvasva hozzávetőleg lesz fogalmam az adott előadásról.

FE: Nem is tudom, ezen még nem gondolkodtam. Rólam először Molnár Gál Péter írt, amikor az Új Színház Homburg hercegében játszottam főiskolásként lakájt. Az előadást jól lehúzta, de engem pozitív módon kiemelt. Én ezt viccnek tartottam, esetleg a többiekhez szóló piszkálódásnak, bár egyszer később Ascher Tamás is emlegette, hogy jó volt, amit ott csináltam. Ez még abban a korszakban volt, amikor a pénteki bemutatót követte a hétfői Népszabadság kritikája, amit az egész szakma olvasott, és megvitatott, hogy a hülye MGP-nek most igaza van vagy nincs. Szerettem is olvasni, éppen a stílusa miatt, bár ahogy öregedett, némileg fáradt is, vagy csak nekem tűnt úgy, hogy a formáiból lassan veszik el a tartalom. Most már nincs ilyen intézményesült fórum, ha jól látom, és nincs ilyen alak – bár vannak nagyszerű képviselői ennek a műfajnak, sőt szélesebb körű, könnyebben hozzáférhető nyilvánossága is. De rengeteg elfogultságot látok, illetve úgy veszem észre, olyasmit vesz magára a kritika, ami talán nem is a dolga.

FE: Rögtön hozzáteszem, Molnár Gál Péternek is voltak liblingjei és ez nyilván emberi dolog, bárkinél. Mégis úgy gondolom, törekedni kell az elfogulatlanságra, mert lehetőséget ad arra a sírig tartó nagyszerű időtöltésre, hogy figyeljem, adott kritikus miért és hogyan szereti ezt vagy azt a színészt, rendezőt, de aztán egyszer csak megírja, ha valami nem sikerült neki. Ugyanis nem sikerül minden. És ha azt képes valaki észrevenni, miközben megkérdőjelezhetetlen a jó szándéka, akkor az imponáló. Ez pedig nem több és nem kevesebb, ami a kritika jelentőségét illeti, ugyanis még soha nem hallottam olyat, hogy egy színész hátrányt szenvedjen, mert rossz kritikát kapott.

FE: Nem tudom. Bennem nincsenek ilyen indulatok. De másokban talán azért lehetnek, mert ez egy pillanatművészet, amit ha később fel akarunk idézni, a kritikák megkerülhetetlenek. Ez egy komoly tét.

FE: Igen, de én tudom – megtanultam, hogy tudjam, milyen vagyok. A tényleg gondolkodó színészek, rendezők tudják, mi hogyan sikerült. Még akkor is tudják, hogy valami félrement, ha jó kritikát vagy ha díjat kapnak. Persze, hogy örül az ember az elismeréseknek, de belül akkor is tudnia kell, mibe fektetett elég munkát, mi az, ami nem csak egy megtalált dolognak az ismétlése, hanem valami igényes és eredeti – nekünk életbevágóan fontos, hogy működjön ez a belső kritikai apparátus. És néha úgy múlik el egy fontos, jó munka, hogy a kritika nem veszi észre, és a nézők sem szeretik – ezt is meg kell tanulni viselni. A kritika azonban a tévedéseivel, a figyelmetlenségeivel együtt is szükséges, mert nincs színház a színházról való beszéd nélkül. Enélkül a rálátás nélkül, amit elsősorban a kritika képvisel, továbbá a színháztörténészek és az elmélettel foglalkozó szakemberek, nem létezne színházi szakma. Akkor néhány ember társaságában történne néhány helyen valami fontos, vagy kevésbé fontos dolog, mindegy is, mert csak azokra tartozna, akik éppen jelen vannak. A színház azonban több ennél.

FE: Rögtön eszembe is jutott, vajon láttok ti elég előadást?

FE: Nagyon nehéz elfogulatlanul válaszolnom. A Katona kimondva, kimondatlanul a szakma egyik kiemelkedő műhelye, ahol évtizedek óta születnek valóban kiemelkedő előadások, ezért szokás is ránk figyelni. A színházunknak van egy markáns arculata, vállaltan foglalkozik társadalmi kérdésekkel, úgymond másként pozícionálta magát a szórakoztatásban – mindez hagyományosan érdekelheti a kritikát. Bár úgy látom, újabban megszűnőben van az, hogy a kritika feltétlenül elomlik attól, amit nálunk lát és ez nem is baj. Ahogy pedig a jelöléseket néztem, idén elég komoly kritikai figyelmet kapott a Nemzeti is. Ugyanakkor nem tudhatom, a többi színház iránt mennyire érdeklődtök – talán nektek is lehetnek restanciáitok. Amikor más társulatokból jött kollégákkal találkoztam, észrevettem, hogy jellemzően az idősebb kollégákban van is némi frusztráció a Katonával szemben. Meglehet, elsőre elég morcos, búskomor alaknak tűnök, és ha bárki is tart tőlem, az miattam van, de érzésem szerint a kissé dermedt távolságtartás a Katona József Színháznak is szól.

FE: Persze, hogy nem félnek, hiszen kiderül, hogy valójában egy drága, aranyos ember vagyok.

FE: Nyilván van a színészetben olyanféle levetkőzés, ami a személyiség odaadását jelenti, de a munkánknak ez is része. A szakmaiság nemcsak az, hogy megtanultam beszélni, hanem az is, hogy arra kényszerítem magam, igaz legyen, amit mondok és csinálok. A szakmai tartományon túl azonban van egy elenyészően kicsi és titkos hányad, ahol más történik, mondhatni, valami személyes.