Iskola a határon – Bárka Színház
2008.01.13.

Csak egy őrültnek juthat eszébe színre vinni ezt a több idősíkon játszódó, rengeteg szereplőt mozgató, cselekményben, filozófiában egyaránt bonyolult regényt – vélhetné a felületes szemlélő. Ám a végén azt gondolhatja, „őrültség” tán, de van benne rendszer. Talán több is. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Jelenet az előadásból. Forrás: barka.hu
Jelenet az előadásból. Forrás: barka.hu

Az egyik rendszer abból a néhány – szerfölött leleményesen összeválogatott – motívumból áll össze, melyet az adaptáció elhivatott készítője kimetszett a regényből. Mindjárt az elején feltűnik az egyik, Medve monológja. Arról szól, hogy neki „tízezer lelke van”, és összekapcsolódik profán imájával, barátaiért, Czakóért, Szeredyért és Bébéért. A magánbeszéd egy ládából – mint később kiderül, voltaképpen egy koporsóból - hangzik el, és ezzel a rendező, Vidovszky György finoman jelzi, hogy a dráma kicsit visszatekintés is: Medve halott, és mintegy a sírból üzen túlélő barátainak. Vezérmotívum továbbá a megérkezés, az első nap a katonai alreálban. Itt rendkívül jelentős az a jelenet, amikor Merényi, a másodéves üvöltve utasítja rendre és egzecíroztatja az egészből mit sem értő újoncokat. E két alapdallam rendre visszatér, más és más jelentéssel. Az utóbbi a második rész elején, amikor a kisfiúk – immár egy keserű szolgálati évvel a hátuk mögött – visszaemlékeznek Merényi vadállati fellépésére. Ám ekkor kiderül, hogy pontosan egyikük sem képes felidézni az eseményeket. Sokat mondó, felejthetetlen pillanat; ráadásul Ottlik mondandójának lényegét ragadja meg, az emlékezés lehetetlenségét, és ezzel együtt elbeszélés emberfölötti nehézségeit. Mindenki másra emlékszik, de arra aztán pontosan, legalább is a maga tudata szerint. Mindenki körömszakadtáig ragaszkodik a maga változatához (vagyis voltaképpen a saját életéhez), holott nincsenek precíz emlékek, csak szavak. Többnyire indulatos kitörések, valamint káromkodások: „elefes, kinyalhatod, balfék, ezer kartács és bomba, ereklye, majong, trieszti öböl” – és így tovább. Csak a beavatottak számára megnyíló tolvajnyelv ez, melyet védekezésül használnak a kamaszok, úgyszólván az ép eszük megmentésére. (És az előadás egyik gyengéje, hogy ez a rejtjeles beszédmód a néző számára is kissé megfejthetetlen marad.)

A másik rendszer – mely persze az elsővel szervesen együtt él és hat – a kellékek szisztémája, s mint ilyen, a döntően fontos tárgyakból rendeződik egésszé. Egy levitézlett gramofon tölcsére – ezen át szól Medve kezdő monológja – , a Bébével közösen birtokolt és istenített Könyv (melyről, sajnos, nem derül ki, hogy mit is rejt voltaképpen); a vérként használt lekvár; a vívókardok; a különféle játékokra lehetőséget adó ágynemű; a bakancsok, az ingek és nadrágok, és az iskolai kréták, melyekkel előbb valamiféle naptárt, aztán mélyértelmű rajzokat készítenek maguknak a növendékek. Legkivált pedig a tanulók ruhájának színére rímelő csukaszürke - asztalként, ágyként, sőt koporsóként is szolgáló - hatalmas dobozok vagy ládák, melyeket ötletesen használ és lát el sokféle mellékjelentéssel a rendezés. (A remek díszletet Bozóki Mara tervezte.) És abszolút tárgyi főszereplőként az egyre másra feltűnő, hatalmas üvegből képzett akvárium, melynek aranyhalait Medve (és olykor Bébé) szinte megszállott figyelemmel tanulmányozza. Ők, maguk a kisdiákok lennének e bezárt és látszólag életfogytiglani fogságra ítélt, megalázott halak? Nehéz másképp érteni.A harmadik szisztéma testi, kissé a balett és a torna elegye: a kiképzés során alkalmazott felvonulások, sorakozók, tornaórák, egyáltalán: a tömegként viselkedő tömeg mozgáskultúrája. Egyszersmind annak eszköze, hogyan változtatható egy különféle individuumokból álló szervetlen gyülekezet egységes és meggyúrható csapattá, csoporttá. Az izgalmas koreográfia Gyevi-Bíró Eszter munkája. Az előadás két fő témát jár körül, pontosabban vázol fel: az alávetettséget és az ezzel párhuzamosan kialakuló különféle barátságokat. Az első megragadása sikerült jobban, ami nem is csoda, hiszen a különféle gyötrések ábrázolásának nagy hagyománya van, nemcsak a színházban, de a filmművészetben is. Meg aztán ez az egyszerűbben megfogható sík a regényben, és talán az életben is. De a rabszolgasereg legfőbb őre, Schulze tiszthelyettes alakja már csak közhelyekből építkezik; a regényben Schulze nem pusztán bestiális kiképzőtiszt, hanem maga is érző, szilárd – noha persze vitatható – morállal rendelkező emberi lény, ám erre csak megkésve jönnek rá a tanítványok. A drámában ebből mi sem maradt, Schulze itt mindössze „púderes párvián(?)”, így aztán a szerepet játszó Gados Béla se nagyon tudott túllépni a szerepkörhöz ragadt sémákon, miként az Anya szerepében Varga Anikó sem. A barátság erővonalainak, kialakulásának, válságainak, érzelmi zenitjeinek és nadírjainak fejlődéstörténete sem hatott elég meggyőzően; erre egész egyszerűen kevés szöveg, helyzet maradt – egyike ez a dramatizálás leküzdhetetlennek tűnő nehézségeinek. Nem világos számunkra, mi az a végzetes lelki tény, érzület stb., ami oly sorszerűen és életre szólóan kapcsolja össze Bébét Medvével, Szeredyvel és Czakóval. Így aztán nem világos az egyik tárgyi alapmotívum, a már említett Könyv szerepe sem – ez megmaradt amolyan dramaturgiai ráfogásnak, súlyát becsületszóra kell elhinnünk az alkotóknak.Az összes jó benyomás, sikerült megoldás után végül is azzal az érzéssel tapsoltunk, hogy e színmű legkivált mégis azoknak készült, akik már olvasták Ottlik regényét. És a nézőtéren helyet foglaló mintegy kétosztálynyi kamasz lélegzet visszafojtott figyelméből arra következtethettünk, hogy a gyerekek közül néhányan kézbe veszik majd a könyvet, ami feltétlenül üdvös eredmény. Az éppen egy tucatot kitevő gyerekcsapat remekül, fegyelmezetten játszotta végig a felnőtt színészeknek is bizonyára bonyolult mozgássorokat, sajátította el a korántsem egyszerű szöveget. Valódi ensemble-teljesítmény, ezért méltánytalanság lenne bárkit is kiemelni; álljon itt betűrendben a teljes szereplőgárda: Bárdi Gergő, Blahó Gergely, Dér Zsolt, Dóra Béla, Fancsikai Péter, Jancsik László, Juhász Lajos, Koloszár András, Mesés Gáspár, Papp Attila, Pomlényi Attila és Szabó Gábor.

A zárókép felejthetetlenül szép: az egyik hatalmas szürke dobozból vízzel telt medence – tenger? folyó? – lesz, és Medve ebbe a nyílt vízbe önti bele az akváriumban raboskodó aranyhalakat. Úszhatnak immár. A szabadulás – nemcsak nekik – sikerült, és a kritikus azt reméli, hogy a halacskák mellett a nézőket is megcsapja némileg a szabadság ama „mámora”, melyről Ottlik Géza a regényben oly megkapóan beszél.


Vö. Molnár Gál Péter: Zöglingek tanévkezdete 
Koltai Tamás: "Na de miért?"

Rendező:  Vidovszky György,  Díszlet:  Bozóki Mara,  Jelmez:  Szuly Ágota,  Zene:  Faragó Béla,  Mozgás:  Gyevi-Bíró Eszter,  Dramaturg:  Gyarmati Kata,  Szereplők:  Fancsikai Péter,  Dér Zsolt,  Szabó Gábor,  Papp Attila,  Koloszár András,  Mesés Gáspár,  Blahó Gergely,  Juhász Lajos,  Pomlényi Attila,  Bárdi Gergő,  Dóra Béla,  Jancsik László,  Gados Béla,  Varga Anikó
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A produkció helyben történő továbbjátszására (2007)
További támogatás: 600 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására Salgótarjánban (2009)
További támogatás: 750 000 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Az előadás repertoáron tartására (2009)