A szerzőtől független kérdés persze, hogy mit tud kezdeni az életművel, hogyan tudja, tudja-e integrálni azt napjaink középiskolai és egyetemi oktatása a nemzetfogalom alapvető átformálódása után, a multikulturalizmus térhódításának időszakában, hiszen magának az életműnek a kivételessége kételyek fölött áll.
Horváth János irodalomtörténeti szintézise, életműve átfogja a magyar irodalom- és művelődéstörténet szinte egészét, s ebben a kijelentésben ezúttal nincs semmi túlzás, hiszen a szerző vaskos és adatgazdag monográfiái, tanulmányai, egyetemi előadásai a magyar irodalom kezdeteitől – a szerző felfogásában – annak megoszlásán keresztül jutnak el az új, a széttartó erővonalakat, irányzatokat harmonikus egységbe foglaló nemzeti klasszicizmusig.
Horváth irodalomfelfogásában, egész rendszerében kiemelkedő fontosságú a jelen kötet anyagát adó, a XVIII. század végétől a XIX. század első feléig húzódó szakasz, s ezen belül az irodalmi népiesség irányzata (ld. a kötetben A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című tematikus monográfiát). Tanulmányainak sokasága bizonyítja, hogy ezt az időszakot – Bessenyei fellépésétől, a felvilágosodás kezdetétől Arany haláláig tartó bő száz évet – Horváth külön korszaknak, a „speciálisan nemzeti irodalom” korszakának tekintette. Tulajdonképpen az ebben a kezdeti időszakban meginduló tendenciákat egységesíti majd a folyamat csúcsán és részben végén álló életmű, az Arany Jánosé, s azon belül is főleg a Toldit, a Toldi estéjét és a hun trilógiát, a balladákat író Aranyé. E tendenciák lényegét a népi kultúrával való tudatos kapcsolatteremtésben jelöli meg Horváth: „Mikor az irodalom […] szándékosan keresi a népköltészettel való érintkezést: ott kezdődik a népiesség”. (16.o.) Természetesen a folyamat maga szélesebb, átfogóbb az irodalom kontextusánál, s egy sajátos, herderiánus-romantikus gyökerű történetfilozófiát, kultúrakoncepciót fejleszt tovább, bont ki és alkalmaz Horváth a nemzeti irodalom kívánt fejlődési irányának meghatározásakor. Irodalomtörténet-írásában pedig leginkább Gervinusnak a szemlélete tükröződik: hogyan, milyen utakon, műfajokon keresztül jut el egy nép a maga sajátos és egyedi művelődési csúcspontjáig? Ez a folyamat nem mindig esik egybe a kortárs kánonok sugallta értékrenddel: Petőfi forradalmi versei vagy Arany lírájának bizonyos darabjai például egy egyedi lélekállapot és érzelmi helyzet megnyilatkozásainak tekinthetőek.
A nép és kultúrája jelenti ugyanis Horváth felfogásában azokat az orális vagy írott, időben akár a kereszténység, a honfoglalás előtti konzerváló rétegeket, amelyek – ha kell – örök, klasszikus mintaként szolgálnak a jelen és a jövő nemzeti irodalmának: „Egy nagy, hagyománymentő mozgalom ez az újítva haladó világban: a népfaj kulturális azonosságának biztosítója a nemzetül most újonnan megszervezkedő magyarság továbbfejlődésében”. (17.o) (Divatosabb kifejezésekkel: a nemzeti identitás, a nemzeti narratíva alapkérdései fogalmazódnak meg a kötet lapjain.)
Ezért is jelent fontos elődöt Horváth számára – a népnemzeti iskolához tartozó Gyulai Pálon kívül – az értekező, a népdal tónját próbálgató Kölcsey Ferenc, aki Nemzeti hagyományok című értekezésében a köznép dalait ajánlotta a nemzeti irodalom, s az úgynevezett műköltészet számára lehetséges, követendő mintaként, illetve szintén fontos szerepet kap kultúrafelfogásában az idegen és a saját dichotómiája: „A Nemzeti hagyományok teoretikusánál senki bensőbben át nem érezte a nemzeti azonosság történelmi nagy realitását” (A Himnusz – 892.o).
Az ideológiai háttérrel, a nemzeti szempont mindenek fölött álló jelentőségével együtt Horváth tanulmányait magas szintű esztétikai érzék, s az irodalmi műfajok történeti szerepének együttlátása, a művészet „saját alkotmányának” mély tisztelete jellemzi. Ezt a műfaji változatosságot, sokszínűséget e kötet egésze is bizonyítja, legyen szó akár eposzról, mint a Zalán futása centenáriumára írott tanulmányban (Vörösmarty. Zalán futása ünnepére), vagy drámáról, mint a Katona és Vörösmarty drámai életművét feldolgozó, szintén önálló kötetnyi terjedelmű munkákban. Az olvasó pedig közben olyan gazdag keletkezés- és színháztörténeti, elméleti anyagot kap, amit sokszor a szakirányú kézikönyvektől sem (Katona József, Jegyzetek a Bánk bán sorsáról, Vörösmarty drámái).
A kultúratudományok felértékelődésével és a romantikus gyökerű, kizárólag esztétikai alapú irodalomértelmezés visszaszorulásával Horváth tanulmányainak olyan rétegei is a szaktudomány figyelmének terébe kerülhetnek, mint például az írói csoportok részben szociológiai alapú tárgyalása vagy korábbi köteteiben a nemesi, udvari, egyházi kultúrát és irodalmat tárgyaló írásai (Berzsenyi Dániel íróbarátai, Kisfaludy Károly íróbarátai).