Két ember levélváltásait tartja kezében, aki föllapozza a Pályázat című könyvet. Az egyik levélíró maga Szinetár Miklós, a másik a virtuális alteregója, tanítványa, a jól menő színházi rendező, János, aki pályázatot nyújt be egy többtagozatos vidéki színház igazgatói posztjára. A sokat látott mester bölcs tanácsokkal látja el az önkormányzati-politikai iszapbirkózásokban járatlan, bizonytalankodó tanítványt. A tanítvány némi álnaivitással fűszerezett csodálkozással veszi tudomásul, hogy miféle feltételeknek is kéne megfelelnie, ha kényelmes és szabad rendezői státuszát feladva el akarná nyerni az óhajtott vezető tisztséget. Levélbeli beszélgetésük eleinte laza kávéházi csevegésnek tetszik, s csak lassacskán derül ki, hogy a kedélyes felszín mögött egy sokat tapasztalt, gazdag pályát befutott és igencsak markáns világnézettel rendelkező személyiség állásfoglalásai húzódnak meg. 

A virtuális levélforma persze elgondolkodtat. Vajon papírra vetik s postázzák a beszélgetőtársak a gondolataikat? Vagy számítógépbe gépelve e-mailben küldözgetik egymásnak az újabb és újabb üzeneteket? Vajon mennyi időt ölel át a levelezésük? (Időközben, mint megtudjuk, lezajlik egy karácsony és szilveszter.) Az mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy Szinetár élvezettel konstruálja meg sokféle alakból egybegyúrt, évtizedekkel fiatalabb alakmását: könnyedén rajzolódik ki levélváltásukból egy mai negyvenes színházi ember arcéle. Aki bár még messze nem járt be olyan kacskaringós életutat, mint a tanára, ám rögös pályáján már megtapasztalt ezt-azt, talán meg is égethette magát néhányszor, mégis, valamelyest megőrizte az egykori lázadó értelmiségi egészséges szkepszisét és malíciáját. Alapvetően persze egyetértenek az aktuális, lehangoló világállapotot illetően. 

Mindjárt valahol kötete első harmadában rögzíti levelezésük csapdahelyzetét Szinetár, annak a veszélyét tudniillik, hogy megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokként hangozzanak el tanácsai. Hisz épp a „bölcs csodarabbi” szerepétől igyekszik végképp távol tartani magát; nem hiába emelt szót annyiszor tanárként és a legkülönfélébb posztokon a gondolkodás pluralizmusáért, az egymással is polemizáló vélemények szabadságáért. Mindezt illusztrálandó számos példát és történetet idéz fel hosszú pályájáról Szinetár – a könyv egyébként is telis-tele van tűzdelve mulatságos, gyöngéden ironikus vagy szarkasztikus éllel elmesélt sztorikkal, anekdotákkal, amelyek egy részét tanítványai esetleg hallották már tőle, ám előcitálásuk most is üdítő olvasmány. 

Miről is esik szó mester és tanítvány levélváltásaiban? Mindenekelőtt arról a kulturális és társadalmi belvilágról, amely többek között a mai, álságos színházi pályázatokat is körülveszi: elvtelen lobbi-harcokról, politikai trükközésekről, szemforgató önkormányzati nyomásgyakorlásokról, amelyek mögött sosem a szakma védelme, autonómiájának respektusa, hanem újabb és újabb megszorítások, fiskális kényszerek, rosszabb esetben privát érdekek állnak. Roppant tanulságos, ahogy a regényes levélfolyam fikcióját dokumentum-betétekkel nyomatékosítja Szinetár. Hosszú részleteket idéz saját, pár évvel ezelőtti tévéelnöki (MTV) pályázatából. Precízen rögzítve egykori feltételeit: „Az első a politikai függetlenség. A második a gazdasági problémák tisztázása és megoldása. A harmadik az inflációkövető normatív finanszírozás és így a műsorkészítés anyagi feltételének biztosítása.” Hát igen. Mit is mondhatnánk erre a mából visszanézve: a boldog békeidők dokumentuma? 

De más területeket érintő eszmefuttatásokkal is találkozhat az olvasó a kötetben: Szinetár (és alteregója) elmondja lesújtó véleményét a mai színházcsinálók sanyarú egzisztenciális helyzetéről, az alternatívok beszűkült, siralmas életformájáról, a szélsőséges, doktriner gondolkodásmódról (amelynek gyökereit az ötvenes évek politikai gyakorlatából eredezteti),  s a kétfrontos harc állásáról: „az egyik oldalon a kutya fülén is vitézkötés, a másikon meg a liberálmodern kriplik”. Nem járnak sokkal jobban a – szerinte – szerencsétlen kritikusok sem, bár „ismerek én gusztusos, jó szagú, sőt még okos kritikusnőt is”. Olyan kényes és gyakran tabuként kezelt témákat is érintenek a nemegyszer csípős megjegyzések, mint az antiszemitizmus jelenléte a színházi világban vagy a melegek problémái.

Ám nemcsak éles, olykor vitriolosan fogalmazott szellemi polémia húzódik végig a kötet okfejtésein, hanem egyfajta józan életszeretet, az élet érzéki-szellemi adományainak, élvezeteinek megbecsülése: az őszi kert színei, utazások felejthetetlen élményei, olvasmányok, operák, testi-lelki találkozások emléke. S ha végképp elege lesz a levélíróknak a züllött kulturális belvilág kicsinyes praktikáiból, unaloműzőként masszív kirándulásokat tesznek a spirituális létezők birodalmába: elszántan faggatják a szellemvilág titkait, az istenségeket, amelyeknek létezéséről egy idő után hajlamosak meggyőzni egymást és az olvasót. Elég hosszú fejtegetéseket olvashat a téma iránt érdeklődő a könyvben a Biblia bizonyos alakjainak történetéről, cselekedeteinek motivációiról, tanulságairól. Ezek a fejezetek, akárcsak az egzotikus utazások leírásai, ugyan nem érdektelenek, csak hát messzire kalandoznak a kötet fő vonulatától.

Mert a könyv nóvuma, úgy gondolom, elsősorban mégiscsak az, hogy bevezet Szinetár mai gondolkodásának egynémely stációjába. Nem az intim titkokba, a személyiség kulisszái mögé, hanem a szellemi jelenlétbe, a vitatkozó értelmiségi sokakat foglalkoztató dilemmáiba. S mindezt úgy, mintha csak kávéházi teraszon ülnénk, finom kávét vagy príma vörösbort kortyolgatva, miközben lazán eszmét cserélünk a világ dolgairól. 

Szinetár közéleti tevékenységét szinte mindenki ismeri vagy ismerni véli – az olvasmányos kötet jótékonyan árnyalhatja alkotói arcélét is. Szellemes jegyzetein tűnődve persze azt is remélhetjük, hogy – akár e könyv folytatásaként – megírja majd a tévés aranykor, a hetvenes, nyolcvanas évek magyar televíziózásának hiteles történetét is, amit nála jobban vélhetőleg kevesen ismernek.