Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÜVEGHEGYEN TÚL

Hű, de messze van Petuski! / Stúdió „K”, POSZT 2009, Vidor Fesztivál 2009, DASZSZ 2009
2008. dec. 14.
Venedikt Jerofejev Moszkva–Petuski című kisregénye nem ivászati kézikönyv, bár annak is felfogható. A remek szöveg olvasása közben a könnyeivel küszködik az ember, kacagva sír vagy fordítva. De nagy kérdés, hogy kívánkozik-e mindez színpadra... Nagymonológ három hangra. MOLNÁR ZSÓFI KRITIKÁJA.

Tamási Zoltán
Tamási Zoltán

A színlap szerint az előadás Tamási Zoltán Pokoli kamaradarabok című trilógiájának második része. A meghatározás mindkét tagja áll erre az adaptációra: a kisregény egyetlen szereplője a rendszeresen Moszkvából Petuskiba vonatozó Venyicska, akit ez alkalommal az ég angyalai kísérnek, akik a Stúdió „K” színpadán tiszta feketében (a ruhájuk oldalán rangjelzésre emlékeztető arany csíkkal) ücsörögnek a mennyei priccsen. A makulátlan tisztáságú vajszín ingbe és nadrágba öltözött Venyicska fejében angyalok ők, támogatják, végigkísérik az útján; a regény szerint csak addig vannak jelen, amíg Venyicska arcára mosolyt nem csal valamely emlék, a színpadon viszont ők (Kakasy Dóra és Homonnai Katalin) elevenítik meg a felidézett pillanatok szereplőit: ivócimborák, munkatársak, orvosok és ellenőrök jelzésszerű bőrébe bújva játsszák végig az élet meghatározó epizódjait és a delírium látomásait – belső démonok inkább.

Homonnai Katalin és Kakasy Dóra
Homonnai Katalin és Kakasy Dóra

Az „utazás” Moszkvából indul, a kezdeti lépéseket a tekintet elől örökösen kitérő Kreml nosztalgiája lengi be. Az viszont, hogy miért épp Petuski az irány, mindvégig homályban marad, hiszen a peronon várakozó nő képe csak a tiszta pillanatok elmúlta után jelenik meg. A vonatozásból csupán az ujjak zakatoló kopogása marad a magas alkoholtartalmú bőröndön, nyoma sincs a vasúti kocsiban kialakuló efemer közösségi élménynek vagy az orosz történelem és irodalom toposzait felelevenítő beszélgetéseknek. Mintha Tamási Zoltán Venyicskája körül kiürült volna a világ, kizárólag a személyes anekdoták maradtak, az üres üvegek halmaival pontozott színpadon minden pillanat azt sugallja, hogy maga az utazás is csak egy részeg ember lázas fantáziájának terméke egy elhagyatott moszkvai lépcsőház mélyén.

A képek a próbán készültek. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A képek a próbán készültek. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Minden egyes történet az ivás körül forog, és a mennyiségi vonalat a válogatott (vagy éppenséggel válogatás nélküli) üres üvegekből álló díszlet remekül kiszolgálja. Borulnak a síkok, a mágnesekkel a fadeszkákra tapasztott butéliák dőlésszöge pont nem engedi kilöttyenni az áhított italt, a vízszintes és a függőleges viszonylagossá válik, az orvosi kezelés épp csak egy palacknyi fejmosás, a kábelfektetők kártyapartiját pedig a folyadék bevitelének hörpintései és ürítésének csurgatása keretezik. Csakhogy a díszlet nem kárpótol azokért a hangsúlyeltolódásokért, amelyek a kisregény két fénypontját például súlytalan epizódokká züllesztik: alig figyelünk fel arra, hogy ezen a vonaton a törzsközönség deciben fizeti a kilométereket, vagy hogy miféle koktélokkal pótolható a vegytiszta vodka. Ugyanakkor le a kalappal Tamási előtt, hogy fel is hörpinti, amit a szemünk előtt kotyvaszt.

Tamási Zoltán értelmezésében elvész az italfogyasztás művészi és tudományos töltete, mindaz, ami Venedikt Jerofejev regényében oly mámorítóan hat: a tökéletes, áttetsző formába öntött önigazolás („…mióta az eszemet tudom, mást sem teszek, csak minden pillanatban megjátszom, hogy lelkileg egészséges vagyok.”). Jerofejevnél a szégyennek helye nincs, Tamásinál értelme – hiszen ki előtt is szégyenkezhetne, ha minden kívülálló élőlényt kiirtott a szövegből. Ehhez képest Tamási az első pillanattól fogva széles, jámbor, az egész világot félénken körülölelő mosollyal vezeti fel egy élet történetét, mindazt, ami érzékelhetően nem önhibáján kívül annak az üvegkupacnak a mélyére vezette, ahonnan hatalmas, megkapó csörömpöléssel bújik elő. Noha a főszereplő alkoholszintje már eleve nem a nulláról indul, és időközben ez az arány láthatóan növekszik, mégsem szerencsés ezt a – mondhatni – létállapotot és folyamatot a színpadon közvetlenül visszaadni, és nem csak azért, mert a közönség igen keveset ért a delíriumos motyogásból.

Petuski valóban messze van, viszont a képzelet ezen játékában Venyicska eléri a beteljesülést: a végső összeomlás közben végre megpillantja a moszkvai Kremlt, amelynek délibábként reszkető tornyaiból nem minden költőiség nélkül megszólal a lélekharang – még utoljára összekoccannak a fellógatott tarka üvegek. 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a DASZSZ 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Sztrókay András: A szent és a profán, avagy alkoholmámor
zsb: Egy hithű alkoholista vallomásai
Koltai Tamás: A mélyben
Csáki Judit: Visz a vonat
Sz. Deme László: Vodka-Kremllel halni meg 

Sebők Borbála: Életemet az alkoholfogyasztásnak szentelem / Az előadás a POSZT-on

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek