A szaggatottan balladaszerű, keserű versépítés harmadik évezredi keserűségébe a ráolvasások, mondókák személyességéből ugyancsak beszüremlenek fordulatok. „Aludj, babám, aludj, / hét nap, hét éjjel aludj, / tíz nap, tíz éjjel aludj, / és arcodhoz hajol akkor / a fehér vitéz, és / megcsókol a szemed alatt, / és arcodhoz hajol akkor / a fekete vitéz, és / megcsókol a szemed alatt” (Aludj babám, aludj) – ilyen az (egyik) tipikus (tudatfosztó és kétpólusú) szakasz a könyvből.

Az önrímek talán fel sem hívják magukra a figyelmet, amiként a legtöbb vers elszórt rímpikkelyei sem arra törekednek, hogy csillogjanak. A rím inkább a nem csekély részben hétköznapiassá, jellegzetes mai szavakkal előbeszédszerűvé tett, lefokozott versmondatok pillanatnyi megakadását és mégis gyors tovagördülését, a feszült közlés az egész kötetben egyenletes – és egyenletesen jó – ritmusát fenntartsák. Sok rideg sor fonódik sok szabálytalan képletű összecsengés liánjába, mely lehet bokorrímes, kínrímes, vagy annyira benőheti a hangzókat, mint az életjelet alig küldő szerelem – gyereket rím. Idézzük a nyomatékos című Negyven fölött két strófáját: „Az igazgató a beosztottal, / elég volt a hátsó ülés / vagy a tárgyalóasztal. / Ez halálos szerelem, / mondta, s innéttől leszarta / a családi házat, s a gyereket”; „A tanár a tanítvánnyal, / nem is tudja hánnyal, / mindig mással, / akinek csak / a teste volt rá hatással”.

A házassági csatatér, a szerelmi vásártér a történetessé kerekített lírai közlés legfontosabb színhelye. A férfi–nő-, a háromszög- és sokszög-történetek ezúttal egyeduralkodó tárgyán és piacán kívül azonban számolni kell azzal is, hogy az alig visszafordítható válságok, kapcsolatkudarcok a jobb híján (kisbetűs) istennek nevezett vagy másképp körülírt fennvaló színe előtt mennek végbe. Azaz épp két szín hiányának sötétjében robbannak a felajzott testek emócióbombái: nincs szín, amely alatt isten megjelenne, és nincs helyszín, amely előle – és a szereplők elől, magunk elől – menedéket biztosíthatna. Háy, az Istenek (1998) című viaskodó verseskötet szerzője folytatja a „nagy ismeretlen Úr” tetemre hívását. A Kosztolányi-parafrázis (Hajnali részegség) mindössze két sorában így: „Az égben bálvány van, / óriási bálvány van”. (Erre azután a kulcsfontosságú Bálvány tolul.) A kötetnyitó vers, a Betlehemi ének nem kevésbé könyörtelen: „Szerintem nincs, / ha van, nem látszik, / ha látszik, nem isten. // Kutyának csontot, / macskának tejet, / aki nincs, annak / semmit nem lehet”. Kényszerűen logikus következmény, hogy a szentségtelen szerelem, a szerelmi szentségelés isten nélküli létbevetettségben szedi már életük delelőjén kilátástalan érzelmi jövőjű áldozatait. A Negyven fölötthöz visszatérve: „Hát ez van – nevet a világ ura, / akit senki nem ismer, / de mindenki lát – / negyven fölött ilyen a halál”.

A homogén, kvalitásos versanyag az Ivánhó ciklus Ivanhoe-áthallású, mitologikus-historizáló verseinek félmúlt- és gyerekkor-előjátékában, „a hősnek látszó hős” önreflexív, kifigurázott, vereségtudatú trubadúrlírájában érlelődik, majd a Rossz férfi fejezet Háynál ugyancsak visszajáró apaostorozói teszik még szuggesztívebbé a tényleges tárgy felvezetését. A személyiség szabadsághiánya részben az önállósult szexualitás bilincséből következik. A sejtelmesen, szivárogva vagy nyílt sebként, torzulva vérző testi-lelki viszonyok kitűnő kötetszerkesztés jegyében taszítanak a Kéznél és a Közös élmény ciklusok, valamint az önmagában álló zárókő, az Egy szerelmes vers története irányába. A kettős nyitányban megképződő balladás-ráolvasásos hang valamelyest eltávolító, árnyékos zsongása bontja le majd magát a későbbiek során, hogy a legutolsó szólam a kafkai abszurd másított víziójában sújtsa földre a kívánt, de nem kívánatos társát az imént elkergető, térdre csuklott versbeli beszélőt. Két nem levő döndül eggyé: „…könyörületet vártam volna valakitől, / holott egyedül voltam, teljesen egyedül, / a testem, mint egy véletlen / odakeveredett bogarat, amire a lakásban / egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz, / agyonnyomta az istent”. Az utolsó szó istené. Agyonnyomottságában.

Érezhető némi monotónia a kötetben, akad egy-két jelentéktelenebb darab (Nyaralók; Rövid vers), azonban tökéletesen elfogadható és összességében mély élményt szerez, hogy Háy rendre ugyanazt a festékcsíkot nyomja ki a tubusból. Sziget-költészet ez, nem úszik napjaink magyar lírájának más földdarabjai felé. Nagymessziről a korai Petri és Oravecz brutális tájaira mintázódik. De mégsem: azoknál muzikálisabb, marokra fogva is fickándozóbb a Háy-vers. Az Apa otthona, a Selbst, a merész felláció-jelenetét groteszk szerelmi halálba komponáló Kéktúra, a Felszínes vers, a Külföldi vers, az Áll a világ teljes hatékonyságában, az alulretorizálás kiküzdött szépségében mutatja a könyv javát. Ugyanígy a történet-dráma „színlapja”, a Leszálló ágak is: „A nő leszálló ágban, / s a férfi sem fel”. Nem hiszünk a szemünknek, hogy ez a költemény jóra fordul; jóra…

A kötetét most is maga illusztráló Háy János prológusa, a Szerelmes vers süketeknek, nagyot- és kicsithallóknak két oldalon tizenegy diszharmonikus, mosolytalan emberpár rajzolatversének ikonjaival jelzi nekünk, olvasóknak, merre sodor a fellapozandó szöveg. Vajon hány Ádám és Éva akad majd, aki kikéri magának: szerelem, házasság nem ilyen, isten nem ez?!