Nagyon remélem, hogy soha, semmilyen kurzusnak nem jut eszébe a Kiscelli Múzeum templomterét restaurálni. A kiállítók számára minden bizonnyal kihívás itt installálni, a néző szempontjából azonban eszményi tér, és mindegy, hogy kalapok, csillogó ruhák vagy szocialista lakótelep a tárlat témája. A templomtér rom-mivoltában is méltóságot sugárzó architektúrája minden művészettörténeti érvelésnél erősebben bizonyítja, hogy a kiglancolt, újjáépített múlt köszönő viszonyban sincs az idő valódi természetével. A roncsolt falak között viszont minden tárgy és jelenség plusz jelentésréteggel gazdagodik, akaratlanul is megjelenik a negyedik dimenzió, amit a 21. században talán már nem is időnek, hanem változásnak kellene nevezni. A Határtalan design idei kollekciója a változást nem a formák, hanem a szellemiség mentén ragadja meg és teszi a tárlat vezérmotívumává. 

 

A Szigeti Szilvia és Radnóti Tamás által 15 éve útjára indított, évente megrendezett seregszemle mára a régió fontos összművészeti eseményévé vált. Térben is átlépi a határokat, a tizennégy országból válogatott tárgyak mellé felsorakoznak Eindhoven, Varsó, Pilsen, Pozsony és Budapest művészeti egyetemeinek hallgatói munkái, és története során először egy szűkebb válogatás eljut Pozsonyba és Bécsbe is. A kiállítást öt éve kíséri a Szigeti Szilvia által szervezett Texhibition program, amelynek vállalt célja, hogy a gyártók és tervezők között erősítse a kapcsolatot, és régi rangjára emelje a magyar textilművészetet. A textilművészek teljes anyaga decemberben a Fugában kerül közönség elé, a Kiscelliben, illetve Bécsben és Pozsonyban egyelőre csak egy szűrt válogatás látható. Három éve a kortárs ékszertervezők is bemutatkoznak, ezt a szekciót német és osztrák kurátorok is segítették munkájukkal.  

 

A kiállításnak ez utóbbi része az, amely, bevallom, számomra kevéssé értelmezhető, és rámutat a design műfajának természetéből adódó problémájára, egyúttal determinálja a változás irányát is, melyet a kiállítás egésze beszédesen dokumentál. Nagy barátja vagyok az ékszereknek, készüljenek kőből, fából vagy gemkapocsból. Épp ezért merem kijelenteni, hogy az ékszer csak az emberi használat során nyer értelmet, viselőjével együtt válik „valamivé”. Az itt kiállított „ékszerzeteket” azonban tervezőik bevallottan nem arra szánták, hogy bárki viselje őket. Nem is érdemes megpróbálni – ellenállnak az anatómia gaz törvényeinek. Ez nem jelenti azt, hogy a többségük nem gyönyörű vagy kívánatos, és határozottan felismerhető, hogy nyaklánc, bross vagy karkötő adta az adott tárgyhoz az ihletet. Kivételt képez, és egyben az öncélúság zsákutcájának stoptáblája az az egyébként kifogástalan ergonómiai tudással megtervezett, szemet gyönyörködtető üvegszobor, amelyet készítője szándéka szerint a dekorativitására valamit adó hölgynek a derekához szorítva kell magával hurcolnia. A „testékszerként” aposztrofált, sárgászöldben játszó, jókora tapló méretű dolog cipelését a kéz ujjainak kialakított mélyedések, illetve testhez illeszkedő amorf formája segíti – valódi formatervezési bravúr tehát, túl azon, hogy valóban jól mutat viselőjével együtt. Mégis azt gondolom, hogy a használhatatlan szép nem az az irány, amerre a design viszonylag fiatal műfajának tartania kell. 

 

Hanem az, amit a kiállítás többi része illusztrál: a korszerű technológiák hadrendbe állítása a világ jobbításának szolgálatában. Nincs könnyű helyzetben egy olyan szakma, amely a tárgyak által elözönlött világot újabb tárgyakkal igyekszik gyarapítani. A design születésénél az ipari tömeggyártás bábáskodott. Előzőleg természetes dolog volt, hogy egy használati tárgy esztétikai értéket is képvisel, szerencsés esetben művészi színvonalú. Ennek záloga az egyedi, kézműves készítés volt, vagyis a közvetlen emberi kontaktus a megmunkált anyaggal. Az iparosított gyártás beköszöntével az egyedi tervezésű, művészi kivitelezésű használati tárgy a silány tömegtermékek ellenpontjaként határozta meg magát, és igyekezett életben tartani a kézműves munka becsét. Hamar kiderült azonban, hogy a jövő a tömeggyártásé, és a modernizmus már az ipari háttérrel készülő tárgyak új, funkcionális esztétikáját tűzte zászlajára. Lényegében e két pólus – az egyedi, nagyon kitalált luxustárgyak és a minőségi tömeggyártás – között billeg azóta is, és terjeszti ki határait. Az új anyagoknak és technológiáknak megfelelő forma megtalálása jelentette sokáig a fókuszt, és a „forma követi a funkciót” jelszó jegyében születő tárgyak valóban új, szokatlan formákkal örvendeztették meg a design híveit. A formatervezést persze születésekor még nem hívták designnak, ez a szó csak a múlt század hetvenes éveiben kezdett beszivárogni, és magában foglalja a teljes környezet jól működő, esztétikus megformálását. A 21. század drámai civilizációs változásai közepette a luxus szolgálata helyett a társadalmi felelősség vállalása került előtérbe, a design hagyományos feladatai mellé felzárkózott az ökológiai szemlélet, a túltermelés okozta problémák orvoslása. 

 

A Kiscelli templomtérben bemutatott anyag ennek megfelelően nem formai újdonságokkal kápráztat el, bár a felütést jelentő bevezető teremben láthatunk egy-két meghökkentő darabot. Nagyon élénk színek, nagyon csillogó, vagy épp nagyon iparinak tűnő felületek – a designnak a hagyományosan egyedi és kirívó tárgyakat teremtő értelmezése, amire azért, valljuk be, van kereslet. A kurátori szempont azonban a szép, okos és hasznos tárgyak bemutatásán túl láthatóan annak tudatosítása volt, hogy ma már a designnal foglalkozók figyelmének fókuszában is az újrahasznosítás áll. Nincs az a hulladék, a konyhai szeméttől a tengerbe dobált műanyagon át az ipari termelés hulladékáig és a hulladékfeldolgozók salakanyagáig, ami ne lehetne a kreatív tervezés alapanyaga, az epresládáról és a savanyított tejről nem is beszélve. Nem csak egyedi tárgyak készülnek így, mint a címben említett váza, ami akár hisszük, akár nem, valóban kávézaccból született (Tóth Ádám, Zala Zsófia), hanem díjnyertes, szériában gyártott, méregdrága kültéri székek is, amikről ember meg nem mondaná, hogy tengerpartra sodródott halászhálók leszármazottai (Eugeni Quitlet, Ibiza sorozat). Ez arra int, hogy ezúttal nem elég bambulva bámészkodni, érdemes megnézni a videókat, utánanézni a tárgyaknak a honlapon, ne adj isten előzetesen felkészülni – a kiállítás a honlapon online is megtekinthető. Nagyon ajánlott a kísérőprogramként meghirdetett kurátori tárlatvezetéssel végigjárni a kiállítást. 

 

Ma már nem kizárólag az ipari méretű újrahasznosításnak van jövője, kiemelt figyelmet kapnak azok a programok, ahol a helyi, többnyire szegény térségek munkaerejére és kézműves hagyományaira támaszkodva készülnek új termékek. Erre magyar példa is van a kiállításon: Szalai Bálint itthon. projektje a szülővárosa, a vajdasági Ada kisipari hagyományait design eszközökkel kiegészítve, a helyiek által létrehozott tárgyak forgalmazásával kívánja erősíteni a helyi közösséget. Ez utóbbi projekt nyerte el a 2016 óta adományozott Határtalan design-díjak egyikét. A másik nyertes, Monika Beníšková ipari gyártásból visszamaradt linóleumlapokat rétegelt egymásra, és az így kapott hengerformákat formálta tovább különböző technikákkal úgy, hogy a végeredményül kapott bútorelemeken látszik a rétegek faktúrája. E két példa jól mutatja, mit tekintettek a kurátorok és a zsűri előremutatónak.

 

Az új anyagok persze új technológiákat igényelnek, az így megszülető forma néha távol áll a "szép" vagy "dizájnos" megszokott fogalmától, az ilyesmit inkább a hagyományos előállítású darabok között érdemes keresgélni, ezekből is van azért bőven. A számítógép-vezérelt megmunkálás rengeteg lehetőségét külön szekció mutatja be a felületbe mart mintáktól a szeriálisan sorolt elemekig. Az elektromosan töltött fémvázra ráégő ledarált műanyagpor mint felület engem speciel nem vett meg, de a technológia kétségtelenül eredeti, és csak egy a sokból. Valóban határtalan lehetőségek állnak a holnap designja előtt, amiből ez a kiállítás igyekszik széles merítést mutatni. Nem biztos, hogy hazavinnénk a többségét, de ez talán életkortól is függ. Az biztos, hogy a most aktívvá váló generáció másként tekint az őt körülvevő tárgyakra, és választásaiban jobban motiválja a tárgyak mögött fellelhető filozófia. Micheline Nahra karanténidőszakra reagáló munkája, a Vacsora egy főre már inkább design alapú filozófiai statementnek tekinthető. A klasszikus kihúzható étkezőasztal, durván egy személyes méretűre darabolva, mellette egyetlen, kicsit a középkorra reflektáló támlás székkel 2020 köztéri emlékműve lehetne. Az új típusú felelősséget és az újrahasznosítás újraértelmezését hangsúlyozó tárgyak arra hívják fel a figyelmet, hogy a mérhetetlen felesleges tárgyat és még több hulladékot termelő civilizációnak muszáj erőfeszítést tennie azért, hogy elkerülje az újrahasznosítás végállapotát, amikor a zöld szója emberből készül.