Jonathan Swift 1726-os keltezésű szatirikus regényének, a Gulliver utazásának mindmáig töretlen népszerűségét nem csupán roppant irodalmi rangja szavatolja a filmkészítők körében, de miden bizonnyal az is, hogy középponti leleménye (jelesül: a mérettel s a perspektívával való játék) voltaképpen természeténél fogva a gyöngyvászonra kívánkozik. Ráadásul Swift parodisztikus utazóregénye felettébb látványgazdag és megannyi kalanddal dús cselekménnyel bír; nem beszélve arról, hogy maró gúnyának különféle célpontjai közül több is – legyen szó a Liliputban dívó kicsinyes pártosságról vagy a nyihahák földjének lakóin tapasztalható állatiasságról – könnyedén aktualizálható a modern társadalmakra is.  Ilyesformán kevéssé meglepő, hogy az utóbbi évszázadban George Meliés-től Yoshio Kurodáig garmadányi direktor veselkedett már neki az adaptáció feladatának, amelyre azonban a legtöbb esetben nem a szatíra újraértelmezése, hanem a mozgóképes trükkök fejlődése szolgáltatta a legfőbb apropót. 

Hogy a törpék és az óriások világában tett kalandozásokat újfent megtekinthetjük, az a Hollywood-szerte pusztító ötlettelenség mellett valószínűleg a látványmozik kurrens divatjával, illetőleg a 3D elterjedésével indokolható. Annyi azonban bizonyos, hogy a legújabb adaptációt vezénylő Rob Letterman és forgatókönyvírói, Joe Stillman és Nicholas Stoller a legkevésbé sem voltak érdekeltek az alapmű társadalomkritikájának jelen időkre való átfordításában, és sokkal inkább a gügye gyerekmesét keresték Swift sorai között. Ezen közelítésmód persze Letterman előéletét tekintve (Cápamese; Szörnyek az űrlények ellen) aligha váratlan, ám íróinak pedigréje (Stillman például az első két Shrek-en túl az Apatow istálló némely szofisztikáltabb komédiájában is közreműködött) legalábbis megfelelő számú és minőségű tréfát, és többnyire szórakoztató játékidőt ígért – ekként pedig a 2011-es Gulliver utazásai legnagyobb meglepetését az jelenti, hogy röpke nyolcvanöt perces játékideje alatt jószerint híján van minden felnőttek számára is értelmezhető humornak. 

De rögtön vegyük számba a néhány üdvös ellenpéldát: a címszerepet lendületesen végigbohóckodó Jack Black például Brobdingnag-ban egy elkényeztetett óriáskislány babaházának magányos lakója lesz, és cumiztatással spékelt, lányruhában töltött mindennapjai – amelyek szcenírozása már-már a regényhez hűen érzékelteti a főhős univerzális kiszolgáltatottságát – olykor felettébb viccesek. Az Edward tábornokot testesítő brit komikus, Chris O’Down jelenléte szintúgy szolgál néhány gondtalan pillanattal, ambíciózus királyi talpnyalóból cinikus bomlasztóvá vedlése pedig egész bizonyosan a film legkellemesebb színészi mutatványa – s voltaképpen a liliputi hercegnőt alakítő Emily Bluntnak is jut néhány mosolyogtató momentum a balfék udvarlójával való évődések között. Mindezeken túl azonban gyéren adagolt látványosságokkal és Jack Black egotripjével kell beérnie a gyermekeket kísérő szülőknek – s noha utóbbi papíron még akár szórakoztató is lehetne (elég emlékeznünk a Rocksulira például), ezúttal még a testi adottságaiból és örök lúzerségéből következő poénok is sorra-rendre tévesztenek hatást. 

S hogy mire fut ki ezen előnytelen külsejű, postázóként dolgozó, s kicsinységétől frusztrált Gulliver kalandtúrája? Mi másra, minthogy végre megtanulja tisztelni önmagát. Debil fejlődéstörténet kerekedik tehát Swift alapanyagából; a társadalmi kisszerűségek maró kritikája a mások és önmagunk iránti felelősségről szóló tanmesébe fordul, s hogy a közügyekre vonatkozó tudással is felszerelkezzünk, a fejfájdítóan kínos fináléban Edwin Starr háborúellenes dalára rázza a fenekét Liliput teljes lakossága. Ilyenformán igencsak sovány vigaszt jelent, hogy útközben nyakig járunk a magától értetődő és jobbára arcba mászó popkulturális utalásokban, vagy hogy a CGI-technikusok nagyobbára tisztességes munkát végeztek: Rob Letterman alkotása legelsősorban az alapmű kizsákmányolásának tetszik, s egyúttal az amerikai vígjáték azon típusát gyarapítja, amely behemót költségvetéséhez morzsányi értéket társít, s éppoly lomha, humortalan és együgyű, mint amilyen ez a Jack Black játszotta óriáscsecsemő.

 

Vö. Natasha Klimov: Kiherélték a rock nagyágyúját