A kezdetek némileg szelídebbek, de nem sokkal. Apja, Gorka Géza hatása a korai műveken még érzékelhető, később azonban egyre bátrabb önálló kísérletek következnek. A kiállítás nyitányát az ötvenes évek „szoc-decó”-ja adja, de a tárgyak csak részben tükrözik a kor ízlését, mivel Gorka Lívia hivatalos iskolázottság és az azzal együtt járó, korabeli trendkövetés híján egészen mást és másképp csinált. Például a sima felületet előidéző korongozással szemben kézzel rakta fel az agyagot, így megőrizte annak rusztikusságát, felületkezelésben pedig a Gorka műhely modern újításait, például a repesztett mázat alkalmazta. Dísztárgyakat, kaspókat, tálakat alkotott aszimmetrikus, szabálytalanul háromszögletű és ovális formákkal. A hagyományos arányokból indult, de azokat gyakorta nyomta és torzította, s igen kevés színnel, nagyvonalú stilizációval (többnyire) állat- és madárrajzokkal díszítette. 

 

Zebrák

Idővel egyre jobban foglalkoztatta az agyag karaktere és tűrőképessége: a fizikai határok végességéig növelte a méreteket (a nedves agyag igen súlyos, és ha nagy tömegű, könnyen összeomolhat), a felület őstermészeti, kezeletlen hatása érdekében pedig idegen anyagokat, vasat és más fémeket kevert az alaphoz. Így születtek egyre lakonikusabb, zárt alakzatai, a natúra maga által előállított formáit és eróziós felületeit példázva.

 

A tárlathoz kiadott kötet Gorka Lívia saját írását is közli, s abból ugyanaz derül ki, mint amire a látogató ráhibáz. Az alkotónak egyáltalán nem a „tartalom” és a „kifejezés” elvont problémái jelentettek fejtörést, hanem például a villanykemencéről való váltás, azaz a gázkemence addig nem tapasztalt energiája, a hőfokemelés (980 Celsius fokról 1500-ra) materiális és látványbeli következményei, a samottos agyag lehetőségei valamint a „norvég földpát, a pergő német kvarc és a cseh kaolin” egymással feleselő tulajdonságainak összeboronálása. „Az agyag lágy simasága vagy kézszaggató érdessége új, újabb ötleteket adott”- vallott írásában a konkrét inspirációról a művész.

 

Részlet a kiállításból

Szellemi támasza apján – és a külföldi folyóiratok, utazások tapasztalatain – kívül nemigen lehetett, ekkor még a főiskolai keramikus képzés sem volt számottevő, „nagy elődök”-nek is csupán hárman számítottak: Gádor István, Gorka Géza és Kovács Margit, akik valamennyien külföldi tanulmányokkal alapozták meg tudásukat, s már a háború előtt kialakították saját világukat. Egyetlen mestere tehát a kevés, képzett keramikusművészek egyike volt, s a művész rajta kívül nem is keresett más igazodási pontokat. (Nehezen is talált volna, mivel az Iparművészeti Főiskolán csak ’45 után indult be az igényes képzés.) 

 

Bár a kor példái a népiesség irányába lendíthették volna – Gorka Géza a népi kerámiát polgáriasította, Kovács Margit a népmesei szekvenciákat tükröztette behízelgő bájjal -, mégsem arra indult. Apjától mindent megtanult, később kölcsönösen hatottak egymásra, önálló hangja azonban egyre határozottabban tört elő 1964-től, amikor elhagyva a verőcei házat, önállósodott. 

 

Gorka Lívia: Asszonyok (A képek forrása: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Egyre markánsabb kísérletekbe fogott, amelyeknek az agyag és tűz egymásra hatásának maximális kihasználása volt a célja. A természetet nem utánozni akarta – írja -, hanem materiálisan megfejteni – tesszük hozzá -, hiszen vizsgálódásaiból kizárta az általa megvetett véletlenszerűség hatásait, s kizárólag a tudatosan kiszámított, a mértékre és az arányokra alapozott elgondolásait követte. Termetes méretű, amorfan gömbölyű vázákat, tálakat, majd méteresig nyúló tömbszerű asszonyalakokat, lapos muráliákat és az agyag súlyosságát elfeledtető, könnyeden szárnyaló madarakat (madárjeleket) formázott. 

 

Gorka Lívia 1925-ben született, ma egy Tapolca környéki kis faluban él. Jelenlegi, a 85. születésnapja alkalmából a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban rendezett kiállítását megelőzően 1987-ben rendezte utolsó bemutatóját a Vigadó Galériában. Ennyi idő untig elég az elfeledéshez, s az olyan kijelentések meggyökeresedéséhez, miszerint nincsenek követői. (Amit nem eléggé semlegesít a keramikus-dinasztia – apa, lánya és unoka – 1994 óta látogatható állandó tárlata a Dunakanyarban, a kiránduló-szezonon kívül eldugottnak számító Verőcén.) Meglehet, hivatkozási alapul tényleg ritkán hallani Gorka Lívia nevét, pedig az általa meghonosított nyelv, nevezetesen az ásványok, kőzetek és a föld (vagyis az agyag) elegyének alkalmazása és az ebből megtestesülő őserő-kerámia iskolát teremtett. A közvetítők az utána következő generáció tagjai voltak – akik már egy jobb korba születtek.