![]() Tárnok Marica |
Pécsett, szeptemberben, a IV. Nemzetközi Táncfesztiválon meghirdettek egy szakmai eszmecserét Táncművészetünk az új kultúrpolitika tükrében címmel, amit az új kormány minisztériumból lefokozott kulturális államtitkárságának tisztségviselői a találkozó előtt pár nappal elfoglaltságukra hivatkozva lemondtak. Hírlett, Budapesten, októberben lesz megtartva az ankét. Már novembert írunk, de se híre, se hamva a rendezvénynek. Mi pedig azóta is itt állunk tanácstalanul, érvényes direktívák nélkül, hogy akkor most mit szabad és mit nem szabad táncolni az új kultúrpolitika tükrében. Hogy mondjuk Gergye Krisztián jávai tánca belefér-e az új nemzeti kulturális (köz)megegyezésbe vagy csak az experidenszes írsztepp-magyarosch… S vajh hogyan is kell értelmezni az aczéli három T (tiltott, tűrt, támogatott) mintájára kigyúrt szőcsgézai három F-et (felejthető, finanszírozandó, felejtendő), no meg persze miként is lehet józan paraszti ésszel fölfogni, hogy a függetleneket sújtó pénzelvonás nem politikai döntés, amikor a mai napig hatályos törvény garantálja a támogatás kifizetését.
![]() Lőrinc Katalin és Gergye Krisztián |
Az identitáskérdéshez sokfelől közelítő optika ellenére is az előadás kulcsmomentuma a személyesség. Az, amit Gergye átélt, gondolt, megértett, megtapasztalt a múltból, a múltban, s látni vél a súlyos beteg rögvalóban. A személyesség mind alkotóművészi, mind magánemberi vonatkozásban hitelesen forr. Az irónia, a humor fullánkjával, a többségében kabarétréfaként elővezetett jelenetek kisebb-nagyobb igazságmagvával politikai hovatartozástól és berendezkedéstől függetlenül mindent és mindenkit megtalál. Hogy mégis hangsúlyosan jobbra tolódik a baj (lásd színlap: „identitásjáték szélesvásznon, avagy hogyan told jobbra a bajt”), az még véletlenül sem a véletlen műve.
![]() Bocsi Eszter |
A három T három zsákutca tábla – majd beüt a három F is, és lesz három H is: hahaha. Időközben kényszerzubbonyba kerül a magyar egészségügy. A Hunyadi Lászlóból felcsendülő operarészletet női kar toldalékolja, többször is árjának énekelve a Gara Máriából lecsípett ária szót. Ágens asszony a patakban fehér lepedőjét mossa. Mossa, mossa, mossa. Az Én táncolnék veled című diszkósláger ritmusára felmosóvödröket hány tele képletesen három tántorgó grácia. Seress Rezső Szomorú vasárnapja is felhangzik, az öngyilkos dal, angolul, magyarul, s elemzően: az „ereszkedő basszus szólam” depresszív hatását tudálékosan boncolgatva. Fényezett boldogság felel a szomorúságra, a Vidám Vasárnap: megannyi arcra fagyott csízmosoly. Karikásostor pattog, mialatt piros-fehér-zöld egyenruhás vonósnégyes foglalja el a dobogót, Ligetit játszanak. Gergyéé a színpad. Több mint húszperces szólója darab a darabban. Ironikus, morbid és túlfűtött, mint általában. Karok nyúlnak át a takaráson különféle tárgyakkal – ruhaneműk, játékok, kisebb használati cikkek, papírkorona, tekerős fúrógép, vécépapírtekercs és egyebek –, egy ideig tartják őket, majd a földre pottyantják. Ha szerencséjük van, felkeltik vele az egy szál fekete alsónadrágban bolyongó táncos érdeklődését, aki a kedvére való dolgokat rögtön „hasznosítja” is, s újabbnál újabb figurákat, szerepeket, pózokat kreál az élet által felkínált „jelmezekből”. Az üres tér hamarosan megtelik ezerfelé szétszórt, szétrugdosott ezerféle holmival. Gergye vadul komédiázik, majd utolsó mozzanatként kihátrál saját belső filmjéből, a trikolorral megvilágított vászon összecsukódik mögötte, ő pedig áll némán és szembesül.
![]() Elöl: Szakács Ildikó, jobbra: Bánfalvi Eszter. Fotó: Dusa Gábor (A képek forrása: Gergye Krisztián Társulata) |
A zenei univerzumhoz képest a kép, a mozgás, a szöveg együttállása kissé borzas, fésületlen. Igazán ráfért volna egy határozottabb dramaturgiai fazonírozás. Nem kérdés persze, hogy ez egyfelől rendezői fogás, truváj: hiszen már a zenei közreműködők is úgy vonulnak be az elején, hogy lazán a földhöz csapják a kabátjukat és végigtaposnak rajta. Ez a jelképes lazaság azonban nem azonos az aprómunka hiányából fakadó lazasággal. Többször érzékelni azt, hogy egyik-másik jelenet nem eléggé bölcs és artikulált, pedig a témaválasztás és a helyzetelemzés súlya megkövetelné ezt. A kabaréjelleg nagyon rendben van, de a humor akkor üt igazán, ha hajszálpontos a fogalmazás. Óhatatlanul kibukik például, amikor a mozgásnak csak vattaszerep jut, vagy amikor a szöveghez nem került még elő a legmegfelelőbb színpadi forma, vagy fordítva: forr az indulat, kész a kép, de pont az az egy-két bivalyerős mondat hiányzik, ami fájdalom nélkül elvégezné a műtétet. Nagyjából ugyanez érvényes az előadásban használt jelképekre, szimbólumokra is – ott vannak, láthatók, ki vannak téve a kirakatba, de pontosan ki kéne találni a funkciójukat, szerepüket, és értelmezni őket. Fontos előadás Gergye Trikolorja, de (még) nem birtokolja az igazság kimondásának felszabadító erejét.