Deák Ferenc elkötelezettsége a liberális szellemiségű egyházpolitika mellett általánosságban ismertnek tekinthető a történelemben járatosabb egyedek körében. Különösen emlékezetes lehet számukra Deák legutolsó képviselőházi beszéde 1873–ból, amelyben az egyház és az állam teljes, amerikai típusú szétválasztását, s egyszersmind a polgári házasság intézményének behozatalát szorgalmazta. A következetes állásfoglalásával a katolikus(-konzervatív) történetírás dolgát jócskán megnehezítő “haza bölcse”, bár maga is a katolikus felekezethez tartozott, s a visszaemlékezések szerint még egy – nővérétől kapott – Mária–érmet is viselt a testén (jóllehet ugyanakkor a templomjárást nemigen kultiválta), teljes politikusi pályáján küzdött a katolicizmus hatalmi törekvései ellen, s a jogegyenlőség egyházpolitikai megvalósításáért.

Ennek a teljes XIX. századon átívelő küzdelemnek egyik legérdekesebb epizódját vizsgálta meg tanulmányában Fazekas Csaba. Az 1791. évi 26 tc. úgy rendezte katolikusok és protestánsok egybekelését, hogy az ilyen – kizárólag katolikus pap előtt megköthető – frigyből származó fiúgyermekek, ha apjuk protestáns, követhetik annak vallását, míg katolikus apa esetén valamennyi gyermek az ő felekezetéhez soroltatik. A nyilvánvaló felekezeti jogegyenlőtlenség, valamint a katolikus egyháznak még e törvény szellemével sem egyező gyakorlata (a protestáns vőlegénytől gyakran kötelezvényt, ún. reverzálist követeltek leendő fiai katolikus hitre bocsátásáról) már az 1832–36–os, majd az 1839–es országgyűlésen az elsőrendű témák, sérelmek között szerepelt, ám e “csiklandós tárgy” megnyugtató rendezésére a katolikus klérus és a kormányzat ellenállása miatt nem kerülhetett sor. Sőt, 1840 nyarán Kopácsy József esztergomi érsek pásztorlevelében országosan követendővé nyilvánította a gyakorlatot, mely szerint a reverzális nélküli házasságkötési szertartásokon a pap mindössze tudomásul veszi a házasodás tényét, ám nem áldja meg a párt (passiva assistentia).

Az új sérelem, melynek jelentőségét némi empátiával a vallástalan olvasó is egykönnyen felmérheti, országos tiltakozáshoz vezetett, melynek egyik hangadójává a Deák Ferenc irányvonalát és elveit magáévá tevő Zala vármegye vált. Fazekas érzékletesen rekonstruálja, s tekinti át Zala 1841. január 11–i közgyűlésének eseményeit, a vita hangütését, s persze magának Deák Ferencnek az állásfoglalását, melynek érveiből azután nemcsak a Deákot visszhangzó vármegyei felirat, de több más hazai törvényhatóság véleménye is bőséggel merített. S bár Deák ez esetben is mesteri jogtudósnak bizonyult, s a mérséklet hangját ütötte meg, beszéde, s az abból eredeztethető felirat nem a köztudatban máig élő, egyezkedésre kész “nemzet prókátorát” mutatja, hanem a legszilárdabban elvszerű liberálist. Érvelése ezúttal is pazar, s egyszersmind lesújtó a klérusra nézve: “…és most, mit a törvény rendel, azt egy pásztori levél bűnnek állítja. És mit tesz ezáltal? Ellenkezésbe hozza a lelkiismeretet a törvénnyel, mert magát a törvényt bűnnek nevezi. […] Vétket teremt, mi a hitet önmagában megszünteti, mitől Isten mentsen meg, eltöri azok fölött a pálcát és kárhozatos kockát vet mindazokra, kik eddig vegyes házasságokba léptek. És mi az oka? Mert reverzálisokat nem adtak.” Majd másutt a tételes látlelet: “Egy státus támad a polgári társaságban, melyet első rangra emelt, melyet javaival gazdagít, és ez azt tanítja, hogy vétek a törvény, megszünteti a törvény iránti tiszteletet, mert az utálatos vétek béllegét nyomja reá, és éppen az egyházi rend teszi ezt, akinek példát kellene adni a törvények eránti engedelmességre és erkölcsiségre.”

Fazekas dolgozata nyomon követi Zala vármegye hatósági intézkedéseit, a zalai felirat fogadtatását, a nyomában keletkezett sajtópolémiát, s a katolikus álláspontról támadó röpiratokat. A konzervatív retorika és érvkészlet nem egy hosszú életű, máig egzisztáló elemét felfedezhetjük a citátumok sorában, mint például az alábbi örökzöldet: “…a divatbeli racionalizmusnak, melynek első szülöttje az indifferentizmus, unokája az ateizmus, kisunokája az animalizmus, s végre terrorizmus s jakobinusi kannibalizmus.” (A gondolatmenet virulenciáját jelzi, hogy az általunk forgatott könyvtári példányba az előző olvasó az idézett mondatot e megjegyzéssel kommentálta: Igaz!)

Fazekas Csaba mindvégig jól áttekinthető, bár itt–ott zavaró nyelvtani fésületlenségekkel tarkított munkáját a Deákot elbuktató 1843–as követválasztási botrány egyházpolitikai összetevőinek bemutatása, s majd ötven oldalnyi forrásközlés zárja. Tanulságokban gazdag szöveg.