Új filmjében Mijazaki Hajao őszintén, szokatlan közvetlenséggel vall kreativitásról, családi dinamikákról és gyermekkori traumákról, közben pedig mindenkit emlékeztet arra, miért is vált a Studio Ghibli a 20. századi egyetemes animációtörténet alapvetően fontos műhelyévé.
Ha párhuzamot kéne találni A fiú és a szürke gém cselekményéhez, akkor leginkább az Alice Csodaországban juthat eszünkbe. A főhős különös véletlenek folytán egy mágikus világban találja magát, saját életére és számára fontos emberekre ismerhet rá e világ lakóiban, miközben számos fontos bölcsességgel gazdagodik. Az író-rendező Mijazaki Hajao új munkája fájóan őszinte vallomás az életről, valamint az alkotás mint hivatás szépségeiről és árnyoldalairól. Egyfajta búcsúüzenet ez azoknak a gyerekeknek, akik a nyolcvanas, kilencvenes és 2000-es években a rendező filmjein nevelkedtek – csak hát közben hogy, hogy nem: felnőttek.
A történet 1943-ban, a második világháború vége felé játszódik, amikor már érezni Japán bukásának előszelét. A főszereplő Mahito tizenkét éves, komor kisfiú, aki egy tűzesetben elveszti édesanyját. Mérnök-gyárvezető édesapjával, Sōicsivel vidékre költöznek, ahol nagynénje, a máris terhes mostohaanyja, Nacuko fogadja őket. Különös dolgok történnek Mahitóval a család erdőmélyi kúriáján: találkozik a hatalmas épületben szolgáló hét furcsa öregasszonnyal, hírét veszi a rejtélyes körülmények között eltűnt nagy-nagybácsijának, és folyamatosan kísérti a közeli tó mellett élő szürke gém is, aki lehet, hogy tud beszélni…
A sokak által a japán Walt Disney-ként aposztrofált, 2014-ben tiszteletbeli életmű-Oscarral díjazott Mijazaki új filmje nemcsak Alice-szerű utazás a nyúlüregbe, hanem izgalmas kommentár a második világháborúról is, amelyre különböző megoldásokkal folyamatosan reflektál a film. Fontos téma még a Mahito és családja közti kapcsolat – különösen a mostohaanyjához fűződő viszonya –, ahogy a fiú útkeresése is az idegen, idővel egyre inkább álomszerű birtokon. A film szépsége a történet mellett Mijazaki gyönyörű, részletgazdag, kézzel rajzolt és festett képeiben, valamint a szintén világszerte ismert zeneszerző, a rendező régi alkotótársa, Hiszaisi Dzsó megkapóan szép, minimalista soundtrackjében rejlik.
Az eredeti japán cím Josino Genzaburō 1937-es ifjúsági regényéből származik, és nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy „Ti hogyan éltek?” (Kimitachi wa dō ikiru ka?) A film egyik jelenetében fontos szerepet tölt be maga az említett könyv, ám egyáltalán nem adaptációról van szó. A regény egy fiatal fiúról szól, aki szembesül az élet egyre bonyolultabb kérdéseivel, és próbálja megtalálni önmagát bölcs nagybátyja segítségével. Mijazaki 2017-ben, a filmstábnak írt projekt magyarázatában hangsúlyozta, hogy hasonló szándékkal készíti filmjét: személyes tanulságokat akar hátrahagyni a fiatalabb generációknak, úgy, ahogy korábbi filmjeiben nem tehette.
A képek forrása: MAFAB
Mijazaki korábbi főbb műveihez képest ez a film jóval nagyobb kihívást jelent a nézőnek. Nemcsak a szűkszavú mondatokban rejlő igazságot kell folyamatosan keresnie, hanem a film vizuális nyelvében elrejtett gondolatokat, áthallásokat és párhuzamokat is meg kell fejtenie. Különös jelentősége lesz itt az álom és a valóság közti kapcsolatnak, és sajátos jelentése lesz a legegyszerűbb képnek is, legyen az a beszédesen alsó kameraállásból mutatott, az égen elhúzó madárraj, az éjszakai sötétséget szétoszlató tűzijáték, vagy a már a trailerekben is látható megrázó képsor, amelyen Mahito a hőségben groteszk módon eltorzuló emberalakok között utat törve szalad a lángoló kórház felé, ahol édesanyját ápolják.
Ellentétben a nagy klasszikusokkal, mint például a Nauszika – A szél harcosai (1984), a Totoro – A varázserdő titka (1988) és A vadon hercegnője (1997), vagy az olyan későbbi sikerekkel, mint az Oscar-díjas Chihiro Szellemországban (2001), A vándorló palota (2004), esetleg a szintén a második világháború eseményeihez kötődő Szél támad (2013) című filmekkel, itt nincsen minden alárendelve a történetmesélésnek. Mijazaki szokatlanul bátran, és olykor kísérletező módon bánik a médiumával, mintegy végig rejtjelezve alkotását, ezzel mély költői erőt kölcsönözve annak. Minden vonalnak és minden ecsetvonásnak megvan a maga szerepe és jelentése – a végeredmény pedig érezhetően egy hosszú, gazdag és sikeres pályafutás összegzése.
Mindemellett rendkívül személyes alkotás A fiú és a szürke gém, és ez anélkül is érezhető, hogy az ember elolvasná a rendező vonatkozó nyilatkozatait. A stúdió hivatalos engedélye nélkül látott neki még 2016-ban a munkának, és csak az első húsz perc láttán hagyta jóvá a stúdióvezető és producer Szuzuki Tosio a teljes gyártási folyamat. Mijazaki egyértelműen saját életéből táplálkozott: az apafigurát a saját apjáról mintázta, ahogy vélhetően a fiatal főhős, sőt, az eltűnt nagy-nagybácsi is mind a személyiségének egy-egy aspektusa. A film emellett nemcsak a mester családi és magánéletét tükrözi, hanem felvillant ismerős motívumokat minden fontosabb korábbi filmjéből is. Mijazaki természetesen nem másolja önmagát: minden megoldása egyszerre mutat valamit a múltból, miközben merőben új – tehát nemcsak betetőzi filmjével életművét, hanem megmutatja, hogy továbbra is milyen erős, kiforrott és egyedi stílus az övé.
Ez utóbbit azért is érdemes hangsúlyozni, mert a nyolcvankét éves mester alapvetően meghatározta az egyetemes animációtörténetet, és hatalmas hatással volt rajzfilmesek generációira a világ körül, Japántól egészen a hollywoodi Pixar Animation Studiosig. (Nem véletlen, hogy a Pixar egykori nagyhatású vezetője, John Lasseter adta át Mijazakinak az említett tiszteletbeli Oscart.) A fiatalabb japán rendezők a mai napig mind reflektálnak a Studio Ghibli filmjeire, így Mijazaki és már elhunyt rendezőkollégája, Takahata Iszao (A szentjánosbogarak sírja, Yesterday – Vissza a gyerekkorba, Kaguja hercegnő története) munkáira is, hol tudatosan, hol öntudatlanul. (Sinkai Makoto, a fiatalabb generáció szenzációs sikernek örvendő rendezőjének legutóbbi filmjében, a 2022-es Szuzumében például egymást érik az utalások Mijazaki filmjeire mind a dramaturgia, mind a vizualitás terén.)
Guillermo Del Toro egyértelműen szerzői filmesnek tartja Mijazakit, és valóban, A fiú és a szürke gém mintha a japán rendező alkotói testamentuma lenne – 21. századi animációs megfelelője Shakespeare Viharának. Nemcsak egy kisfiú felnövéséről szól, hanem egy öreg férfi búcsújáról – mind az alkotástól, mind az élettől. A film végső kicsengése keserédes, akárcsak Mijazaki legtöbb alkotásáé – azonban mivel ilyen kitetten személyes munkáról van szó, a szerző-rendező mintha arról is gondolkodna benne, mit csinálna másként, ha mindent újrakezdhetne. Azonban nem élheti újra az életét, ezért a nézőire hagyományozza tanácsait úgy, ahogyan a legjobban képes fogalmazni: egy film formájában. A fiú és a szürke gém egyik utolsó jelenetében pedig feltárul a mélyben az éjszakai égbolt, és látunk egy csillagot elszállni a sötétségbe…
A mester a jelek szerint nem megy vissza nyugdíjba, hanem újabb projekteken gondolkozik. Remélhetőleg több filmet is köszönhetünk még neki, ami kegyetlen, szinte monomániás munkamódszere ismeretében nem lehetetlen. A fiú és a szürke gém valódi tanulsága ugyanis éppen az, hogy az életművét látszólag lezáró Mijazakinak bőven van még mit mesélnie nekünk. A film ezért egyszerre tűnik lezárásnak – és kezdetnek.
A filmet a szerző Tokióban tekintette meg. Lesz premier előtti vetítés a Corvin Moziban 2023. december 9-én, utána várhatóan 2024 elején mutatják be a filmet Magyarországon. A szerző a cikkben a japán névsorrendet használta, amely egyébként megegyezik a magyarral.