 Horváth Lajos Ottó, Tóth József és Nagypál Gábor |
A lexikon formájú, ábécérendbe szedett „szócikkekből” álló regény 1984-ben jelent meg Belgrádban, óriási sikert aratva, majd 1987-ben magyarul is napvilágot látott Újvidéken, Brasnyó István fordításában. És még vagy harminc nyelven: kétségtelenül ez a posztmodern „trükkregény” a kortárs szerb irodalom legkelendőbb exportcikke. Irodalmi csemegének is tekinthető, érdekes próza, az internetes hipertext előde; formáját tekintve kisprózákból, novellákból áll össze, tartalmilag pedig a hajdanán eltűnt és letűnt, az ismeretlenségbe süllyedt kazár néppel foglalkozik, falszifikátumokat, áldokumentumokat, fiktív mítoszokat és legendákat, fantasztikus kisnovellákat keverve valódi mitikus motívumokkal, tényekkel és adatokkal. Milorad Pavić azóta is bombasztikusan szürrealisztikus, esztétizáló stílusban ír, ami sokak tetszését megnyerte, de vannak, akik lilának és manírosnak, sznobnak, unalmasnak és öntetszelgőnek tartják. Írói renoméjának pedig hol használt, hol ártott az, hogy Slobodan Milošević híve volt, új Szent Szávának nevezvén a harcos elnököt, a kazárok sorsát pedig intőleg a szerbek sorsával azonosította, imígyen önsajnálatra és eredetkutatásra, elvesztett méltóságuk visszaszerzésére buzdítván a világon legtöbbet szenvedett szerb nemzetet. A mitikus és törzsi szemléletet nacionalizmusba oltotta, a nacionalizmust pedig az egekbe emelte. Jellemző rá, hogy értelmiségiként egy az egyben vallotta egyik regényfigurájának mondását, miszerint „a demokrácia picsafüst”.
 Virág Melinda |
A Kazár szótár, annak ellenére, hogy minden porcikájával ellenkezik a dramatizálással, hiszen kimondottan intellektuális (vagy kváziintellektuális) veretű, böngészésre szánt, bonyolult (nyakatekert) stílusú mű, melyben alig van dialógus, nem egy színházi embert megihletett már. Nálunk Nagy Zoltán koreográfust, akinek a táncműve nem sok sikert aratott. A Kazár szótár valóban kihívó irodalmi alkotás, melynek mitizáló-okkult mézesmadzagára könnyen rákapnak a művészlelkek.
 Horváth Lajos Ottó |
Az „Élőkép” élő képzőművészeti alkotó társulás, mely a képzőművészet, a performance, happening, a mozgásszínház, az installáció, a videoművészet, a tánc, a pszichodráma, a zene elemeit keveri-kavarja – Kántor Katalin és Terebessy Tóbiás vezetésével nagyszabású összművészeti produkciót akart létrehozni az irodalmi mű nyomán egy nagyszabású, romosan is fenséges helyszínen, a Kiscelli Romtemplomban. Megpróbálják az egész tág teret bejátszani, több fókuszú előadással kísérleteznek – itt zene szól, amott jelenetet adnak elő, emitt festenek, amarra táncolnak, ott meg valami performance zajlik, miközben egy sarokban többek között srebrenicai háborús híradót látni a nagy vetítővásznon –, a néző tanácstalanul tekintget ide-oda a sűrű félhomályban. A szöveg nem szolgál vezérfonalul, mivel több okból nem lehet érteni: a színészek többnyire rosszul beszélnek, hamis a megemelt dikciójuk is (rögtön mondjunk két kivételt: Nagypál Gábor, Tóth József), emellett ez a próza olyan szellemesen komplikált és homályos (vagy obskúrus, kinek hogy), nagy bölcsességekkel megtűzdelt, hogy képtelenség ennyi effektus közepette követni. A történetet, vagyis a témát egyáltalán nem is értheti az, aki nem olvasta az alapul szolgáló könyvet.
 Bársony Júlia |
Az előadás azonban nem az összetett irodalmi szövegre koncentrál, az szinte csak alibi. Az alkotókat két dolog érdekli igazán: az effektusok halmozása-keverése és a ritualizálás. Rituális színházzal próbálkoznak, tehát valami ősivel vagy erendővel, vagy valami elementárissal, ami azonban épp az ellentétébe csap át, és a művészieskedő kimódoltság benyomását kelti. Ennél is jobban izgatja őket az önkifejezés: nem a nézőkkel való, hanem egy intenzív belső kommunikáció zajlik a csoportban, egymás ihletése és csodálása. Kreativitást fejlesztő műhelynek érezzük az előadást, a képzőművészeti, táncos, színészi képességek kifejlesztésére szolgáló önképzőkörnek. Ebből a zajokkal való zenei experimentum a legérdekesebb, például a biciklikerekeken és a számítógépes billentyűzeteken való dobolás.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A mítosz a művészetben hatásos tud lenni, főleg ha nagy szellemi kapacitással feldolgozzák. Milorad Pavić ilyesmit művelt a szótárregényében. „A trükkregény olyan regény, mely idézőjelbe teszi önmagát”, írja Milosevits Péter. Az ironikus, extra- és intertextuális játékokat és a szándékos blöfföt azonban az előadás megalkotói nemigen vették észre – komolyan vették az egész hóbelevancot. Pedig az ilyen próza éppenséggel elveti a mimézist – a „kulcs” metaforáját például nevetséges húszcentis ormótlan vaskulcsokkal „bemutatni”. A történetek mélységes mély kútját is idétlenség papírmasé kút formájában a színre rakni. Pavić szövege metaforikus, elvont és elszállt – amit látunk, az ennek a szövegnek a szeszélyes „lefordítása” szenzuálisra és materiálisra.
Az „Élőkép” dramatizált dolgozata (az öt dramaturg és a sokféle alkotó közreműködése ellenére) nagy félreértés, és esztétikailag is teljesen megalapozatlan munka. A boszniai háborús dokumentumok a háttérben peregnek, előtte fiatal művészek produkálják magukat, egy olyan regényből szavalnak, melynek mitikus szemlélete kérdéseket vet fel. A közönség, azt hiszem, csak ezt a kérdésességet érzékeli, a művészi transz szerencsére elmarad.