Nehéz eldöntetni, hogy ki vagy mi a színpadon látható két figura Az Ismeretlen című előadásban. Pontosabban: Duda Éva alakja meghatározható, a Feicht Zoltán által táncolt figurával azonban már nehezebb a dolgunk. Duda Éva karaktere ember, ráadásul nő. Nagyon is nő: mozgása tele lágysággal és kecsességgel. Ruhája is ezt fejezi ki; az egymáson libbenő rétegek hol takarják, hol hangsúlyozzák testét. A szürke és ezüst, a matt és fénylő felületek játéka, az ezüst felsőrész áttetsző hálóval kombinált kacskaringós mintái mind a visszafogott, mégis megkapóan nőies látvány részei.
 Ismeretlen. Fotó: Dusa Gábor |
De vajon kivel táncol? Kézenfekvő megoldás, hogy Feicht Zoltán a férfit, a nő párját, embertársát alakítja. Ám a talányos, vagy inkább trükkösen megfoghatatlan cím (és olykor a látvány is) folyton eltérít attól, hogy a férfi alakot „csak” egy férfinak lássam. A cím és a színlap metafizikus síkot sugall és ígér, az előadás azonban nem váltja be maradéktalanul a várakozásokat.
Az első, karzaton játszódó jelenetben még biztos vagyok benne, hogy jellemzően férfi-nő, „támaszkodom-megtartasz” szituációt látok. Hely- és helyzetkeresést, koncentrációt, egymás és önmaguk viszonyának kutatását sugározzák a magasban játszódó képek. Férfi és nő egymás hátán gördül, emelések, pördülések váltják egymást, s a két test mindvégig szoros kapcsolatban marad. Már itt érzékelhető az egész produkciót átható, pontos szerkesztettségről árulkodó ritmus. A mozdulatok lassú nekikészülésekből, felvezetésekből születnek, majd egy gyors, lendületes pörgésben, emelésben, zuhanásban vagy ugrásban végződnek. A fokozatos, lassú érés, majd a hirtelen és erőteljes lezárás ritmusában lélegzik az egész előadás, és ennek hatásosságát a nem túl karakteres, sokszor inkább háttérben maradó, lüktető zene is tovább fokozza.
A magasban látott nyitójelenetben azt láttuk, hogy a két alak külön-külön nem, csak együtt tud egyensúlyban maradni. A mozdulatok akkor váltak teljessé, amikor az egyik kapcsolódott a másikkal. A második képben viszont, amikor a színpadon látjuk újra a két alakot, már elvesztették egymást. Mozdulatlanul állnak, egyszercsak futásnak erednek, néha megtorpannak, irányt váltanak, majd újból futnak tovább. Tekintetük nem is találkozik, úgy futnak el a másik mellett, mintha az ott sem lenne. Nem egymáshoz, nem egymástól vagy egymás elől futnak. Csak futnak. Ketten, de egyedül. Amikor végre megtalálják egymást, akkor is ott vibrál kettejük közöttt egy kis távolság vagy inkább idegenség. Sokáig nem érnek egymáshoz, csak a két test mozog szinkronban. Amikor egymással szemben állva összetapadnak, karjuk nem a másikat öleli, hanem a másik háta mögött markolja a semmit. Amikor a nő óvatosan a férfi hason fekvő testére mászik, a férfi teste visszhang nélkül nyeli el a nő érintését. Mintha Duda nem egy emberre, csupán egy puha fűvel borított földhalomra feküdt volna. Mindez már-már meggyőz róla, hogy a megfoghatatlan megérintéséről van itt szó; hogy Feicht Zoltán nem ember, nem férfi, hanem elvont fogalom. Maga az ismeretlen. És Duda ezt kutatja, keresi, ehhez próbál hozzáférkőzni.
 Ismeretlen. Fotó: Dusa Gábor |
De ekkor Feicht szólótáncba kezd, erőt sugárzó csupasz felsőteste dacára mozdulatai riadtnak, bizonytalannak mutatják. Úgy tűnik, ugyanúgy keres valamit, mint a nő. Vagyis újra nagyon emberinek kezdem látni, főleg, amikor a nő szinte támasza lesz, s megtartja, hátára veszi őt. Később, Duda szólója után a férfi tartja meg a nőt, mintha karjánál fogná a másikat, aki kifelé húz kettősükből. A jelenetek férfi-női játszmáknak tűnnek, de az igazi izzás, intimitás hiányzik belőlük. Talán az elemeltséget, éteriséget, a metafizikusságot kellene éreznem a két figura mozgásából, akik mint két molekula, kiszámíthatatlanul lebegnek, hogy véletlen találkozásukkor pillanatokra kölcsönhatásba lépjenek egymással.
<!–[endif]–>