Posztmodern muzsika ez, melynek az eklektikus mellérendelés a legfőbb formaelve. Mintapéldája lehetne ennek a Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra című 1998-ban komponált darab. Van itt minden, mi az eufónikus szem-szájnak ingere, Stravinsky, Bartók, Kodály, némi francia impresszionizmus – a darab második tételében amolyan korálszerűen feltűnő népdal-idézet a két nagy magyar zeneszerző örökségét árusítja ki aprópénzért; Az éjszaka zenéje természetköltészete mellett a Fölszállott a páva patetikus hangja szól, a harmadik tétel meg úgy indul, akár Bartók torz-típusú tételei, némi hajsza-intonációval. De végül mindezt nehéz komolyan venni, az egész műben van némi esztrádos hangütés, cirkusz-zenés harsányság – olyan filmzenét hallunk, melyhez elfelejtették a rajzokat mellékelni. Persze Dubrovay szakmailag támadhatatlan, perfekt muzsikus, teljes ürességét hoppmesteri önelégültséggel, fölényesen tálalja, boszorkányosan ügyes hangszerelésben, ötletesen, néha még szellemesen, pontosabban viccesen is. Így a nem egészen tájékozott hallgató úgy érezheti, hogy „hipermodern”, egészen up to date zenét kap, mely első hallásra könnyen befogadható, átélhető, sőt élvezhető; és ekkor azzal a tudattal hagyhatja ott a koncertet vagy vásárolhatja meg a lemezt, hogy nem is olyan bonyolult ez a modern zene, miközben mit sem tud arról, hogy jól átverték. Varga Zoltán Mihály vibrafonon, marimbán és egyéb ütőhangszereken ragyogóan játssza az olykor roppant nehéz, látványos magánszólamot, Kovács László vezetésével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara derekasan áll helyt.
A 2000-ben szerzett Hangszín-szimfónia nagyjából úgy indul, mint a Tűzmadár, aztán amolyan „űr-zenébe” megy át, nincs ezzel semmi baj, csak Ligeti már megírta a hatvanas években. A harmadik tétel (címe: Hangszívárványban) clusterei (ismét kissé Bartók éjszakai zenéinek utánzata) kíséretével felhangzó cselló magánbeszéd hamisítatlan giccs, az űrbe, a világba belevetett heideggeri szubjektum hiteltelen vinnyogása; nem szép, hanem hazug, ugyanakkor azt is érzékelhetjük, hogy Dubrovay illusztratív tehetség, erős mimetikus vénával bír. Ez a színészkedés még erősebb a következő szakaszban, a Tréfás játszadozás tarkában címre hallgató kvázi-scherzo tételben. A következő rész a mű talán legkomolyabban átgondolt szakasza; a kizárólag üveghangokat megszólaltató zenekarban most némi valódi költészet is megszólal a magasban irizáló fafúvós flageolet-hangokon. A Lohengrin-nyitány kékes zengésének szép párja ez, némi Ligeti-beütéssel (Atmosphères). Ezt a hatást rombolja le brutálisan a zárótétel (Körtánc üvegházi párában) prokofjevesen (Péter és a farkas) harsány, olykor egészen a Cica-vízió szignálját idéző intonációja, a kontraszt az előzőekkel szándékos, a szerző koncepciója szerint alakul, amolyan ironikus-groteszk „szép új világ” ez, ne higgyünk benne, sugallja a komponista.
A CD első két számát a fúvósok, azon belül is a rezesek uralják, az Ünnepi zene alkalmi kompozíció, a Magyar Millennium alkalmából íródott, megnyitókra, szabadtéri rendezvények bevezetésére. Janáček Sinfonietta című műve első tételének egy verziója; nincs is vele semmi baj, csak roppant hosszú, 11 perc. Ennyit aligha bír ki egy ünnepség.
A 2. Trombitaverseny első és második tétele valahol Stravinsky, Ránki György és Nino Rota között imbolyog, kellemesen, szórakoztatóan, de semmire sem kötelezően, viszont a kadencia rendkívül nehéz, akár az egész harmadik tétel szólama: trombitásaink szeretni fogják, már aki egyáltalán el tudja játszani – a szólista Horváth Bence nagyon is képes erre. Van az egész versenyműben némi dzsesszes beütés is, de nem Lester Bowie vagy Don Cherry avant-garde, free jazz trombitája uralkodik, hanem a slágeresebb hangú Dizzy Gillespie, netán Freddie Hubbard intonációja.