 Szabó-műhely (Fotó: Surányi Miklós) |
A tárlat nyolc budapesti mestert – cipészt, kesztyűst, művirágost, kalapost, női- és férfi szabót, ortopéd fűzős és kötszerest, ingkészítőt –, illetve nyolc, a hazai divatszakma élvonalába tartozó tervezőt, tervezőcsoportot – Anda Emília, Artista, Aquanauta, Daalarna, Je Suis Belle, Konsánszky Dóra, Nanushka, Use – mutat be. A műhelyfotók mellett az egyes szakmák speciális szerszámai, a múzeum gyűjteményeiben fellelhető hajdani és a mesterektől kölcsönkért mai alkotások, továbbá egyedi designer-öltözékek és az azokat felvonultató divatbemutatók felvételei hivatottak megidézni a jelenben élő múlt és a mai design világát.
A közös kontextust a múzeumi gyűjtésre alkalmas terület és a látszólag azonos témakör építhetné fel, azonban ez mégsem sikerül. És talán éppen abban mutatkozik meg a Divat és tradíció ereje, hogy képes rámutatni a hazai divatipar jelenlegi helyzetének szimptomatikus szegmenseire. Úgy láttatja az egzisztenciális krízisben lévő művészeti, kulturális és ipari értékválságot, hogy végig nem a hiány felől közelít, hanem éppen azt mutatja meg, ami van. És az nem kevés. Az ebben rejlő részletek ugyanis egy fejlődőképes és pezsgő divatélet zálogait jelenthetik.
 Kalapos műhely (Fotó: Surányi Miklós) |
Vannak kiváló, patinás és régi hagyományokat őrző kézműves műhelyeink, és ugyancsak kiváló, tehetséges, nemzetközi szinteken érvényesülő fiatal divatházaink. Pontosan ugyanezekkel a szegmensekkel rendelkezik a XVII. század óta töretlen iparági potenciállal működő párizsi divat is. Míg azonban ott a mai napig élő folyamat a divattervezővé válás rögös útját egy méretes műhelyben és/vagy couture szalonban kezdeni, és a majdani saját divatház kollekciójának építésekor több száz éves hagyományokra visszanyúló apró manufaktúrákkal dolgozni, addig nálunk nincs kapcsolat a mesterek és a divatházak között. Kivételt képez a kiállításon bemutatott Lehor Ferencné művirágkészítő, aki a Dalaarna Szalon és Várhegyi Éva kalaptervező megrendelésére is készít virágdíszeket.
 Konsánszky-design (Fotó: Almási J. Csaba) |
Ezt leszámítva azonban valóban úgy tűnik, hogy nincs kommunikáció a két világ között. Az államosítást nagy áldozatok árán túlélő, „békebeli” mesterek, a klasszikus, hagyományos elegancia őrzői nem keresnek kapcsolatot a jelen vagy a jövő kihívásaival. Az iparosmesterek eldugott műhelyei hamarosan végleg eltűnnek a pesti utcákról, miközben a divatiskolákból kikerülő tervezőknek a gyakorlatilag nem létező háttériparban kell tevékenykedniük, hogy az egyedüli életben maradást jelentő külföldi piacok számára dolgozzanak. Nincsenek folyamatosságok, hagyományon alapuló, kiszámítható rendszerek. Helyettük régi mesterek vannak és fiatal designerek, akik nem értik egymás nyelvét.
A kiállítás homogén terében élesen elkülönülő két világ számára nincs az a rendezőelv, ami össze tudná őket gyógyítani. De minden bizonnyal nem is ez a tárlat szándéka. Úgy tűnik, mintha a kiállítás mögött a probléma muzeológiai nézőpontjának kidolgozása állna. A fő kérdést a szervezők a következőképpen fogalmazzák meg: „Mikor kezdődik a múlt? Hogyan válik a jelen múlttá? Ezek nem filozófiai kérdések, hanem napról napra felmerülő problémák a muzeológus életében. Mi a helyesebb, csak a múlt értékeit gyűjteni, és az utókorra hagyni, hogy megfejtse jelenünk véletlenül fennmaradt tárgyait, vagy segíteni nekik, és kiválasztani, ami számunkra értékes és jelentős?”
 Aquanauta-design (Fotó: Dobos Tamás) |
Az alapkérdésre adott válaszként a kiállítást rendező Simonovics Ildikó elsőként törekszik arra, hogy a múzeum jelenkori gyűjteményének folyamatos gyarapításával értékmentő feladatot lásson el. A szimptomatikus jelentőségű és múzeumi körökben a mai napig egzotikusnak ható vállalkozás egy kísérlet arra, hogy felzárkózzunk a nemzetközi tendenciákhoz, amelyek az elmúlt harminc évben gyökeresen megváltoztatták az európai múzeumok arculatát, és olyan, kifejezetten divat- és design múzeumokat hoztak létre, amelyeknek természetes feladata az aktuális jelen feltérképezése. Elég, ha az 1977 óta működő Musée Galliera de la Mode de la Ville de Paris-ra, Európa legkiválóbb divattörténeti múzeumára gondolunk, amelynek anyaga a XVIII. századtól egészen a kortárs divatig terjed. De említhetnénk a londoni Fashion and Textile Museum, illetve a London Design Museum munkáját is.
A Divat és tradíció című kiállítás nem csupán a múlt és a jelen divatjának egymástól fényévnyi távolságra lévő képviselőit hozza össze, de végrehajtja a hazai múzeumok látszólag megvalósíthatatlan álmát: bevonzza a gyerekeket is a kiállítótérbe, noha maga a téma ezt első látásra nem indokolja. Egy kreatív ötlet eredményeképpen a tér közepén elhelyezett interaktív, mozgásérzékeny szőnyegen – amelyet a kiállítás megnyitója után azonnal birtokba vették a gyerekek -, lehet pocsolyába lépkedni, avart rugdosni, vagy éppen virágot fakasztani a lépések nyomában, de játékra invitál a kiállítás képeinek mozaikja is. Ez az interaktivitás szimbolikusan akár a divat múltja és jelene közötti párbeszéd egyszerű megteremthetőségére is utal.
A kiállítás megtekinthető 2009. január 14-ig.
A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.