Elnézve a Dűne második részét Denis Villeneuve rendezésében, még egyértelműbbé válik, miért lett Frank Herbert 1965-ös könyve sci-fi klasszikus (bár műfaját tekintve inkább emlékeztet valamiféle királydrámára, amely a távoli jövőben játszódik – egy messzi-messzi galaxisban). Herbert 1986-ban bekövetkezett haláláig hat rész jelent meg A Dűnéből, amelynek a cselekménye egy pontig tényleg a „hős útjának” tankönyvi példája is lehetne: szinte minden cselekményszál, archetípus, vallási és néprajzi párhuzam megjelenik benne, amelyet a vallástörténész Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyvében megemlít, és amely a világ összes mitológiájában jelen van.
És akkor még nem is beszéltünk a könyv és a Villeneuve-féle filmfeldolgozások áthallásairól napjaink politikai-gazdasági berendezkedésével: a kétpólusú hidegháborús évtizedek után a több hatalmi centrummal jellemezhető, elsivatagosodással küszködő világról, ahol a befolyás kulcsa az, hogy mely országok (házak) rendelkeznek a nyersanyag és a nukleáris fegyverek felett. Merthogy a történetben az Arrakis bolygó (másik nevén a Dűne) homokférgét ugyanúgy értelmezhetjük az atomenergia megtestesüléseként, amely halálos fegyver és energiaforrás egyszerre, mint ahogyan beleláthatjuk a vadlovakat a prérin vagy a bikát az arénában, akiket azért kell betörni, hogy a Férfi – esetünkben Paul Atreides (Timothée Chalamet) – bebizonyítsa a vezetői rátermettségét vagy messianisztikus mivoltát.
Zendaya és Rebecca Ferguson a filmben. A képek forrása: MAFAB
A Dűne áthallásainak, a szimbólumok, a metaforák értelmezésének tényleg csak a műveltségünk szabhat határt: a sivatagi nép, vagyis a kékszemű fremenek a zsidókhoz hasonlóan várják a Messiást (bár Herbert állította, hogy Paul figuráját inkább Artúr király inspirálta a kelta mitológiából). De ugyanúgy megjelenik a herceg alakjában Arábiai Lawrence (Thomas Edward Lawrence) is, aki angolként, vagyis idegenként vezette az arabokat a török megszállás ellen az I. világháború idején, mestere volt a gerilla-hadviselésnek és elsajátította a helyiek kultúráját.
Herbert könyvének filmadaptációjába belebukott David Lynch, de Denis Villeneuve már az első résszel is sikerrel debütált rendezőként: képes volt egy rendkívül szuggesztív, egyszerre nyomasztó és fenséges univerzumot teremteni a vásznon, amelyben karizmatikus szereplők mozognak, akiket a futurisztikus divatot idéző ruháik (jelmeztervező: Jacqueline West) és Hans Zimmer zenéje is abban segít, hogy odafigyeljünk rájuk.
A folytatásban a rendező tovább bővítette a csapatát olyan színészekkel, akiknek vitathatatlan a sztáraurájuk: fontos szerepet kapott Zendaya, Austin Butler, Florence Pugh és Léa Seydoux – és belengették a folytatásban Anya Taylor-Joy-t is. A sztori a második felvonásban (Dűne: Második rész) ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt: Paul és az anyja, Jessica (Rebecca Ferguson) az öldöklés után a fremenek között talál menedékre. A helyi klánt Stilgar (Javier Bardem) vezeti, aki hisz abban, hogy Paul az a bizonyos, jóslatokban emlegetett messiás. A főhősnek viszont nem fűlik a foga a szerepkörhöz, sem ahhoz, hogy szent háborúba (dzsihád?, keresztes hadjárat?) vezesse a fremeneket, valamint szövetségre bírja a többi házat a császár (Christopher Walken) legyőzése érdekében.
A Dűne új helytartója, Feyd-Rautha Harkonnen (Austin Butler) ráadásul igazi pszichopata, aki ugyanúgy rajta van a háttérben kavaró vallási szekta, a Benne Gesserit rend listáján kiválasztottként, mint ahogyan Paul is. Az egyetlen, aki tisztán látja, milyen irányba menetelnek a fremenek a sivatagban, hová vezet a hatalmi manipuláció és a fanatizmus, az Chani (Zendaya), aki egyelőre valamiféle Júdás-figurának tűnik a film Jézusa (Paul) mellett.
A film tempója, a Villeneuve-mozikhoz hűen, ráérős; a látványvilág pedig továbbra is pazar. A sivatagi bolygó brutalista építészetét, zegzugos barlangrendszerét már az első részben megismerhettük, ezzel állt kontrasztban az Atreides-ház dombokkal-folyókkal tarkított, zöldellő bolygója. A film most is a környezettel jellemzi az ott lakókat: a Harkonnenek lakhelyén, a Giedi Prime-n minden fekete-fehér, mivel egy fekete Nap „világítja meg” a bolygót, és az építészetük sem véletlenül idézi a náci esztétikát.
A Dűne folytatása bizonyos értelemben a hőskultusz dekonstrukciójaként is értelmezhető, és mint ilyen, arra figyelmeztet, hogy milyen következményekkel jár, ha egy embercsoport/nép/tömeg egyetlen vezetőt választ magának és azt vakon követi. Paul hiába nem akar hadvezér-messiás-istencsászár (diktátor?) lenni, a sorsa, úgy fest, már elrendeltetett.