„Szabadságot virág helyett” – ez volt a fesztivál idei mottója, én pedig elképzelek egy jelenetet, amiben a feminista mozgalmi plakáton pózoló izmos karú, összeráncolt szemöldökű nő egy csokor vágott virágot kap kedves férjétől, hogy ugyan maradjon már csöndben egy kicsit. És bizony, ez évente egyszer megtörténik mindünkkel, és mi, nők még örülünk is ahelyett, hogy módszeresen odavágnánk.

A sütemények királynője

Az előadások egyébként nem kapcsolódtak következetesen a feminista tematikához, inkább azt mondanám, mindegyikben helyet kap a női szerepről s annak társadalmi megítéléséről szóló diskurzus. A nőiséget persze minden rendezés egészen más oldalról közelítette meg, s egyes előadásokat csak némi jóindulattal lehetett belegyömöszölni az említett kategóriába.

Ilyen volt az olsztyni színház előadása is, amely Pintér Béla A sütemények királynője című szövegét állította színre. Igazán meglepő egy Pintér-szöveget észak-lengyelországi feldolgozásban látni. Nem azért, mert a szöveg nem érdemes vagy alkalmas a fordításra, hanem mert itthon még csak most kezd megindulni e legendás előadások szövegeinek drámaként történő kanonizációja. 

Koszlott tapétájú, ütött-kopott szobában játszódik az előadás, stilizált, üres térben, pár jelzésszerű, de tartalmilag funkcióval bíró díszletelemmel: a háttérben üres ajtókeret, a földön törött csillár, amit természetesen az apa kapcsolhat csak fel megérkezésekor, a rádió, amiből a Dancing Queen szól, a citerák, egy bádoglavór és egy -vödör, amik flexibilisen váltogatják funkciójukat, hol székek, hol edények, amiből a vacsorát fogyasztják el a szereplők. Természetesen nem hiányozhat a csokoládétorta sem, ami e mocskos, sötét, szűkös világ kevés otthonos pontja közül az egyik, s aminek későbbi sorsát nagyon jól ismerjük. Megjelenik a színen egy kartonpapírból kivágott fa, ami mögé Erika bújik, ha fél, és Szultán is, a kislány kartonpapírkutyája, kezében azzal a bizonyos pisztollyal. Mindez azonban Pintér körkörösséget, az állandó ismétlődést és az ehhez szükséges értelmetlen munkát megjelenítő, egyszerűségében is összetett színpadképét azonban meg sem közelíti.

A jelmezek és a karakterek egyébként nagyon hasonlítanak a magyar előadáséira: tréningfelsők, rövidnadrágok, vádliközépig húzott zoknik a fiúknál, katonai egyenruha az apán, szakadt, ízléstelenül színes rongyok a nőkön. Erika talán az egyetlen karakter, aki itt egészen másként jelenik meg: fehér, kislányruhás, göndör hajú színésznő játssza, aki kifejezetten tündéri, szemben Enyedi Éva kissé autista, magába forduló karakterével.

A fesztivál egyik legizgalmasabb programja a lengyel Teatr Jerzego Szaniawskiego előadása, az Aleksandra. Rzecz o Piłsudski

Aleksandra

m volt. A történet főszereplője Aleksandra, Józef Piłsudski, a Második Lengyel Köztársaság első államfőjének felesége, aki saját maga is nagy politikai karriert futott be a lengyel szabadságharc idején, s eszközeiben még az erőszaktól sem riadt vissza. A női egyenjogúság szószólójaként is szerepet vállalt a lengyel politikában, de eközben asszonyi, anyai szerepének is igyekezett eleget tenni férje oldalán. Az előadás éppen ezt az ellentmondást jeleníti meg: hány szerepet vehet magára egy nő, s képes-e mindannyinak megfelelni. Aleksandrát három kiváló színésznő alakítja, s mindhárman egy-egy szerepét, egy-egy arcát mutatják meg a rendkívül összetett női karakternek.

Az előadás szcenikai megjelenítése is hallatlanul izgalmas: a szín háromnegyedét egy medence foglalja el, bokáig érő vízzel, benne tavirózsákkal és egy barokk stílusú kanapéval. A medence fölött döglött ló csüng le, kötelekkel erősítve a plafonhoz. A ló sokértelmű, lengyel nemzeti szimbólum, s a döglött ló látványa a lengyel nemzettudat elvesztését vagy sokkal inkább annak egy korcs, régen idejétmúlt, mégis eltüntethetetlen maradványát illusztrálja.

A medence mögött négy férfi áll frakkban, előttük mikrofonállványok. Groteszk figurák ők, a férfiak elnyomását jelenítik meg, ami csak nevet a nő akaratán, de végül még a mesterségesen konstruált erejével – a mikrofonok által felerősített hangjukkal – sem tudják elnyomni a három nő hangját, s az előadás végén megsemmisülten vonulnak ki a színről, s tüllszoknyában térnek vissza. Az előadás így foglal állást amellett, hogy a nemi szerepek igenis felcserélődhetnek, hogy a férfiak isteni joga az uralkodásra tulajdonképpen hazugság, s oly törékeny, amilyennek ők maguk a velük szembenálló nőket gondolják.

Aleksandra

Nagyszerű előadás volt a bukaresti Teatrul Act Kisded játékok-ja is. A nálunk a KoMa által bemutatott darab egy tizennégy éves lány megerőszakolásáról szól, de korántsem a női kiszolgáltatottság áll a központban, sokkal inkább a törvényhozás és -alkotás, az ítélkezés nehézségei, s a pengevékony határvonal, ami elválasztja egymástól az ártatlanságot és a bűnt. A történet két szálon fut: egyrészt megjelenik a játszótéri történet, másrészt végigkövethetjük az ezután következő bírósági tárgyalást. Egy nő áll szemben négy férfival a tárgyalóteremben, s egy lány a négy fiatal fiúval az erőszak napján. Az eset egyedisége azt mutatja, borzasztó félreértések között élünk, amikor azt hisszük, a törvényekkel minden leírható, körvonalazható, s a néző is többször bizonytalanná válik az igazság kérdésében.

Bobi Pricop rendezése roppant egyszerű fényváltásokat, öt széket s pár jelzésszerű kelléket, jelmezt használ. A szereplők szinte az egész előadás alatt a székükön ülnek, mégis a hideg futkos a hátunkon, ami egyfelől köszönhető a nagyszerű, szuggesztív játéknak, másfelől az intelligens textusnak. Döntést a nézőtéren a „valóban erőszak volt-e” kérdésben csak az utolsó jelenetben tudunk hozni, mely egyszerű, stilizált eszközökkel, a brutalitást teljességgel mellőzve mutatja be a kegyetlenséget, ahogy a négy fiú elbánt a kislánnyal. A színpad sötét, a szereplők a hátukon fekszenek, fejjel lefelé lógva a székekről, arcukat elemlámpák világítják meg, s halk, fájdalmas nyögéseket hallunk, a lány könyörgő hangját, hogy engedjék el. 

Kisded játékok

Nagy sikerrel szerepelt a fesztiválon a Katona József Színház másfél évtizede repertoáron lévő Elnöknők című előadása is. A hosszú élet nem véletlen persze, de a lengyelek különösen nagy lelkesedését egy egészen speciális aspektusból lehet (kell is) értelmeznünk. Ezt már az előadás kezdete előtt megértettem: alig léptünk be a terembe, lengyel kolléganőm azonnal felismerte II. János Pál pápa hangját. Hogy mit jelent Lengyelországban a vallás, hogyan intézményesült politikailag, azt magyarként elég nehéz megérteni. II. János Pál nemcsak egy pápa a sok közül, hanem az ő pápájuk, akinek személye és emléke – természetesen politikai konstrukcióként – a lengyel identitás egyik alapkövévé vált. 

Az előadásban megjelenő három nő három különböző attitűdből szemléli a vallás kérdéskörét, s a maga módján mindhárman dekonstruálják is azt. Erna új színes tévéjéből a vatikáni közvetítés szól, a tévé fölött giccses, rózsaszínen világító, vélhetően kínai boltból származó Madonna-szobor áll, Mariedl feszületként tartja maga előtt a bornyitót, vallási megtisztulását pedig abban látja, hogy „mártírként” könyékig túr a vécébe, hogy gumikesztyű nélkül hárítsa el a dugulást. Eközben pedig a főbűnök hosszú sorát követik el, melyet Erna és Grete az előadás végén teljesen közönyös, szakszerű gyilkossággal koronáz meg.

A Demoludy Fesztivál alatt főleg az a kérdés motoszkált bennem, hogy nekünk miért nincs ilyenünk, miközben akár lehetne is. Mert kis költségvetésű fesztivált igenis lehetne szervezni vidéki városokban, a szomszédos országokból is meg lehetne hívni jó előadásokat, mindez pedig egy vidéki város kulturális életének kifejezetten jót tenne. Amíg ez nem valósul meg, addig pedig csak ajánlani tudom Olsztynt, kiváló fesztivál és nagyon tanulságos: így is lehet.