A Folyóirat-irodalom tegnap és ma című tudományos tanácskozás egyik résztvevője, Kappanyos András mottóérvénnyel idézte a dadaista sajtótermékekről szóló tartalmas előadása bevezetéseként az ismert némafilmjelenetet, az éppen elnöklő Angyalosi Gergely pedig azzal a röpke meditációval is kapcsolódhatott az elhangzottakhoz: tudjuk-e pontosan, melyek a folyóirat mint (irodalmi) szöveghordozó felület pontos kritériumai? Minimálisan hány lapszám, mekkora terjedelem, milyen funkció és szerzőgárda, publikációk mely sora szükséges ahhoz, hogy kiemelkedő szerepű lapról beszélhessünk? Miként helyezkedik el a folyóirat a szépirodalmat is rendszeresen közlő napilap és a szövegeket mintegy véglegesítő könyv forma között?
 Esterházy Péter |
A debreceni Kölcsey Központ Báltermében ugyan nem állt a bál e kérdések körül november 11-én délután, de a mélyben mégis felparázslottak viták, mivel a felkért hozzászólók számos irányba táncoltak: sokszor a (szépirodalmi közlést is tartalmazó) lap-, hetilap-, periodika- és almanach-megjelenéseket (alkalmanként a meg nem jelenéseket!) ugyancsak beleértették az összefoglaló cím tartományába. Mint Bezeczky Gábor, aki a XIX. század harmincas éveitől a XX. század kezdetéig pásztázta a minden évtized elejére nagyjából megduplázódó kínálatot. A hőskor tíz magyarországi lapjából lett hetven esztendő leforgása alatt ezerháromszáz, sőt – hogy e téren is legyen mit szétzúznia az I. világháborúnak, az ország-összeomlásnak – még ennél is több. Török Zsuzsa (a Vasárnapi Újság bibliográfiái alapján) szintén nagyjából ebben az erekből óceánná ömlő lap- és folyóirat-hullámzásban pillantott szét, tudatva például, hogy száznegyven-százötven évvel ezelőtt Magyarhon keleti részei sokkal több orgánumot mondhattak magukénak, mint a jobbára csak Székesfehérvár és Veszprém törekvéseivel vitézkedő nyugatiak, a női lapszerkesztők aránya pedig 11% volt. (Mindjárt megindult a töprengés: sok-e ez vagy kevés, és miként aránylik a jelen állapotokhoz?)
A Debreceni Irodalmi Napok immár több évtizedes, rangos hagyományt őrző rendezvényéhez idén a helyi folyóirat, az Alföld fennállásának hatvanadik évfordulója szolgáltatta a folyóirat-„műfaj” apropóját. Az Aczél Géza költő, irodalomtörténész által irányított szerkesztőség nem az önünneplésnek engedett (még a november 12-én tartott, Árkosi Árpád rendezte, az Alföld-közlések múltját és jelenét tallózó műsorral sem), inkább arra kereste a választ: milyen problémákat vet fel, miféle megfontolásokat kínál manapság az immár nem csupán nyomtatott, hanem a neten is életképes keret, a folyóirat?
A korelnök főelőadó, Szili József váratlan húzással sutba hajította hosszas munkával elkészített, inkább vitairatnak és műelemzésnek bizonyuló okfejtését, és személyes emlékeit is újraélve erős emóciójú visszatekintést nyújtott az egykori Kritika folyóirat – a „régi” Kritika, 1963–1971 – megalapításáról, működéséről és kényszerű megszűnéséről. Tudás, tárgyilagosság, tapasztalat, tolerancia: Szili professzor úr eme „négy T” jegyében szólt „a három T” (támogatás, tűrés, tiltás) kézi vezérlésű politika- és kultúratörténeti időszakáról, a folyóirat-manipulálás, -betiltás meglehetősen régi, nemtelen hatalmi eszközéről. Pomogáts Béla a népi írók szellemi műhelyeinek, irányzatainak lapjairól, Bányai János az egykori Jugoszlávia korai magyar irodalmi orgánumainak nem könnyen végbement megszerveződéséről tájékoztatott. E sorok írójának a nagyjából 1950 és 1975 közötti periódus ellentmondásosságát pásztázó előadása után Reményi József Tamás olvasta fel nagyszabású elemzését, mely főleg a Mozgó Világnál és a Magyar Naplónál a nyolcvanas-kilencvenes években megélt munkatársi, szerkesztői emlékeket a racionális (irodalom)történészi összkép részévé avatva elfogulatlan, hiteles és kemény analízist adott máig ható s nem csupán a folyóirat-kiadást beárnyékoló anomáliákról. Bengi László a persze ezúttal is túl gyorsan elszaladt tanácskozási idő „negatív maradékát” szellemesen kihasználva szörfözött a másodközlő folyóiratok típusai közt (kezdve a tényleges tallózó lapok nélküli, az ezerkilencszázas évek táján jellemző másod- és sokadközlések üzleti célzatú és irodalom-szétterítő tényeivel).
A további események – Lukács Sándor színművész, költő Az elűzött álom című önálló estje, a kolozsvári Korunk és az újvidéki Híd bemutatkozó matinéja, rendhagyó irodalomórák – az Alföld-díj átadását is felölelték. Ady Endre egykori törzshelye, a napjainkban Bakelit nevet viselő (ennek megfelelően főleg régi hanglemezkorongokkal hangulatossá tett) diák- és értelmiségi söröző szokás szerint dugig megtelt. Aczél Géza érdemeiket és a lap életében játszott szerepüket méltatva adta át a díjat Bónus Tibor irodalomtörténésznek, György Péter író-esztétának és Esterházy Péter írónak (utóbbi az ötödik azok sorában, akik másodízben is részesültek az 1978 óta Alföld-díjnak nevezett, de alkalmilag korábban is meglevő elismerésben). Szirák Péter a humornak is teret nyitó rövid interjúkban bírta szóra a díjazottakat, Vékony Anna és Mercs János színművészek műrészleteket olvastak fel, befejezésül a debreceni színház vezető művésze, az előadása végeztével megérkező Csikos Sándor a Kosztolányi-évforduló jegyében a Hajnali részegséget mondta el gyönyörűen.
Debrecen – Ady Endre szavával, verscímével: a Maradandóság városa – már a jövő évi Irodalmi Napokra, a következő őszi tanácskozásra is készül (a tervek szerint az irodalomtörténet-írás lesz a téma). A 2010-es Debreceni Irodalmi Napok fentebb vázolt szakmai anyaga 2011-ben – várhatóan februárban – napvilágot lát az Alföld hasábjain. Aki a „születésnapos” folyóiratról szeretne többet tudni, egyszerű kereséssel rábukkanhat a világhálón Juhász Béla igen tanulságos, forrásértékű Jegyzetek az Alföld történetéhez és Aczél Géza töprengően távlatos Egy folyóirat a változó világban című írásaira, valamint a lap hat évtizedének legfontosabb adataira.