Peter Berg rendező (Hancock, A királyság) alkotását ugyanis nem sok értelme van összehasonlítani más, nagyszabású hollywoodi popcorn mozikkal. A Csatahajó aktuális bizonyítéka egy formálódó új műfajnak, mi több, rögtön annak megreformálása is. Eddig „csak” játékfigurák szolgálhattak alapul egy filmhez (Transformers, G. I. Joe – A kobra árnyéka), a Rubicont azonban átléptük végre: a Csatahajót bizony egy társasjáték (értsd: táblajáték) ihlette – tessék mostantól egészen másképp tekinteni a Gazdálkodj okosan!-ra vagy a Kocog és kidob!-ra.
Tárgyalt művünk egyenes ági felmenője az egyik legegyszerűbb és legszórakoztatóbb stratégiai játék, a Torpedó, melyhez anno a matekórák alatt csak egy padtárs meg papír és ceruza kellett. Aztán jött a Hasbro, és kicsit felturbósítva azt, készített hozzá műanyag táblákat, meg kis játék anyahajókat ágyukkal, hogy a karácsonyfa alatt is kinézzen valahogy. Ezen előzmények ismeretében elmondható, hogy a Csatahajó – egyébként egyik legjobb – jelenete igazi hommage: amikor Nagata kapitány (Tadanobu Asano) és a legénység ráébred, hogy a földönkívüliek (erről majd később) nem látszanak a radaron, mesteri tervvel áll elő. Ahhoz, hogy valahogy mégis bemérjék a pozíciójukat, a rutinos tengeri medve segítségül hívja a jelzőbójákat, melyek a kiszorított vízmennyiséget jelezve megmutatják, hogyan mozog az ellen. És már csak egy négyzetrácsot kell a bójákra felhelyezni, hogy gyermeki lelkesedéssel ráismerjünk: jé, ez a Torpedó!
 Jelenetek a filmből |
De ne szaladjunk ennyire előre, merthogy ezt filmünk sem teszi! Majd negyven percet például azzal töltünk, hogy megismerjük a főszereplőket és felvázoljuk a szüzsét: a tudósok földszerű égitestet fedeznek fel az univerzumban, ahová jeleket küldünk a bolygónkról, bár sokak szerint ez nem valami jó ötlet. Mindeközben főhősünk, a rebellis Alex Hopper (Taylor Kitsch) csirkés burritót szerez egy bárban egy szivi szőkének (Brooklyn Decker), aki mellesleg egy admirális (Liam Neeson) lánya, fizikoterapeuta és hadi rokkantakra specializálódott (erről szintén később). Alexnek akad egy bátyja is, Stone Hopper (Alexander Skarsgård), aki tengerész a US Navy-ben – minden adott hát ahhoz, hogy vízre szálljunk, és jöjjenek végre a földönkívüliek.
Hat évvel később (Alex és Miss Burritó már egy pár) az egész kompánia egy nagy nemzetközi hadgyakorlaton vesz részt, ahol anyahajók és rombolók legénysége indul neki az óceánnak, hogy bebizonyítsa, melyik ország tengerészete az igazi raj. Amit a tengerészek először a hadgyakorlat részének hisznek, arról közben kiderül, semmi köze hozzá: az UFO-k – az invitálásnak eleget téve – megjöttek, és össze-vissza lövöldöznek. Valamit tenni kell, hogy a Föld túlélje az inváziót. Alex, Nagata kapitány meg Raikes (Rihanna) tesznek is érte, a szárazföldön meg Brooklyn Decker, aki egy valódi háborús veteránnal (Greg Gadson) – aki tényleg amatőr szereplő és az iraki harcok során veszítette el a végtagjait – a hawaii hegyekben próbálja megsemmisíteni a teleszkópokat, hogy ne tudjon a többi, Föld felé tartó E.T. könnyen idetalálni.
 A képek forrása: PORT.hu |
A Csatahajó egyébként toborzó- vagy propagandafilmnek is simán beillene: gyere, szolgálj a haditengerészetnél, mert itt nem avultak még el az olyan eszmék, mint a bajtársiasság, a hazafiság, ráadásul szuper jól nézünk ki a fehér egyenruhánkban, és mind hősük vagyunk. A film ezen üzenete legalább annyira sikít a vászonról, mint a túlerőltetett politikai korrektsége: Pearl Harbor már a múltté, szeretjük Nagata kapitányt, az oroszokat és a kínaiakat, mi több az ageism vádja sem érheti Amerikát. A döntő, földönkívüliek ellen vívott ütközetet végül nem egy csúcstechnológiával felszerelt romboló, hanem egy elavult csatahajó, a hetven éve múzeumként üzemelő USS Missouri vívja meg, no meg annak a második világháborúban szolgált, veterán legénysége az ifjúsággal (Alex, Nagata, Raikes) megtámogatva, a folytonosságot szimbolizálandó.
A kissé szájbarágó és patetikus felhangok ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a Csatahajó egyszeri és roppant bűnös, titkolandó szórakozásnak nem rossz. Legalábbis azoknak, akik szeretik a military fetisizmust, például a nagy kékségen a végtelen felé vonuló rombolók látványát, vagy az olyan behemót, ágyúkkal telepakolt anyahajókét, melyeken egy vadászbombázó is landolhat. Van abban valami báj, ha az AC/DC-től a Thunderstruck című szám dübörög, és mindenkinek jól oda lehet pörkölni. Bumm! Bumm!
Vö. Kovács Bálint: János vitéz és az űrlények
Varga Dénes: Az ostobaság pusztítóbb egy torpedónál